Juliet szemszöge
Parádés dallamok, önfeledt kacaj, és édes parfümök kavalkádja ölelte körbe a táncparkettet. Álomszerű egy jelenet - és ha már ilyen álom a mai éjjel szüleménye akkor ne hagyjuk veszni!
- Káprázatos este ez a mai, így van fiatalok? - szólt a mikrofonba izgatott hangnemben egy karizmatikus tekintélyű úr - A következő szám egy aprányit lassabb lesz, de aggodalomra semmi ok! Pihentessék azokat a topánkákat, még nagy este áll előttük! - folytatta a maga bohókás módján a férfi, cirkuszi hanglejtéssel.
Búcsút intettem egy időre a tánctértől, egy jó pár dal elteltével. Eleinte csak kábultan kebeleztem be a szemeimmel a látványt, azonban egy fekete öltönybe öltözött, sötét szőke fiatal úr az összes bátorságával a kezein felkért egy táncra, a hegedűszóval bővülő dallam pedig helyeslésre ítélt. Maga az ördög is felkérhetett volna, ha hegedű szól akár a végzet táncának sem állok ellen. Kecsesen lebegtem át a parketten, pördültem- fordultam, olyan éberen ami nem álomra vall. Az a bizonyos láz amitől pezsgett a levegő, bejárta a szemlélőket, a gyönyörű teret, a szökőkút csobogását, valamint immár a testemet, majd a citrusos ízű pezsgőkben utazott tovább. A ruhám fodrai a zeneszám végére precízen játszották a szerepet. Cseppet sajnáltam is hogy a felkérőm arcáról reggelre meg is fogok feledkezni, és az álom homályába veszik majd. Ugyanis új arcokat az agy nem képes generálni, őt pedig ha láttam volna már úgy vélem arra emlékeznék.
Elhesegettem egy szelíd, vajszínű lepkét a díszes fémtál mellől, amiről vettem egy zöld szőlőszemet. Most tekintettem körbe csak igazán. A szemem először egy gerlepárra vándorolt, akik az égbolt összes csillagával a szemükben csevegtek boldogan, és aztán egy idősebb, halvány levendulaszín ruhás hölgyre, aki vágyódóan szemlélte a jelenetet. A jelenetbe két szalaggal díszített vörös fonat vágott, amelyek táncoltak a levegőben amíg viselőjük, egy kislány az anyukájához futott. Megcibálta édesanyja szoknyájának az alját, kérlelve őt hogy jöjjön vele vissza az édességekkel teli tálakhoz. Ez a pár másodperc szemlélés után is magamat véltem benne felfedezni. A figyelmem utána a parkettre esett, ahol a fodrozódó népség közül kitűnt egy zavart tekintetű férfi, aki egy bájos kacajú, holló hajú hölgy lábaival próbálta felvenni a lépést. Ahogy ügyetlenül odébb perdültek, mögülük elragadta a tekintetemet egy lány harisnyájának enyhe fénye, amit egyre csak felülmúlt a sápadt kék színű ruháját ékesítő csillogás. Ez után a csuklóján díszelgő, apró ezüst virágokból álló karkötője tűnt fel. Ehhez társult a számos kósza tincs, sötét diószínben, amik egy fonatokbol összetákolt alacsony kontyból szöktek meg. Bizonytalanul lépdelt, egy pár illedelmes "elnézést" szót vonva maga után, amikor elértek a szemeim az ő fényes barna szemeihez. A felismerés az est legnagyobb mosolyát festette az arcomra, azt a fajtát, amit csak Emma mesébe illő jelenléte csalogathat elő.
-Emma! - kiáltottam míg nyaka köré dobtam a karjaim, és a megkönnyebbült sóhaja arról árulkodott hogy nővérem tán feszültebben élte meg ezt a különös helyzetet nálam. Megperdítettem őt, elámulva a csodával határos ruhán amit viselt, amíg elejtett egy kislányos kacajt. Ha a mellettünk díszelgő szökőkút kívánságkút lenne, meglehet hogy azt kívánnám ha ez mind álom, megtarthassuk az öltözékünk.
Fecsegtünk a helyzet abszurditásáról, és össze egyeztettük a bálba kavarodásunk részleteit.
Emma és én mióta csak csacsogni tanultunk azt valljuk hogy egy emberből lettünk, és ketté szeltek minket, majd két testbe a Földre küldtek, és ez az elmélet sosem bizonyította még hamisnak magát. A köztünk lévő kötelék egy életeken és univerzumokon áthidaló barátságnak bizonyult, és bármennyire is vagyunk ellentétesek, pont annyira vagyunk teljesen egyformák. Bár hajszínünk különbözött, szemeinket összevetve bárki megmondta volna hogy testvérek vagyunk. Én édesanyánkhoz vagyok hasonlóbb, míg nővérem édesapánkhoz, de ha elveszünk a részletekbe igazán ügyesen keverednek bennünk a vonásaik. Mindketten csendes gyermekek voltunk, egymás előtt a szobánk falain belül tudtunk a legjobban kibontakozni. Ennek ellenére társaságban kellően szórakoztatóak tudunk lenni, egymás között pedig világszínvonalú komédiások. Figyelembe véve a kötelékünket, amennyire meglepő, közel sem kizárt hogy egymás álmában vagyunk.
- ...igen, valóban csodaszép - mondta Emma a helyre hivatkozóan, ami ez az álomképződmény.
- És még szó sem esett a növényzetről! A lépcső mentén a sötétrózsaszín virágoknak idáig elszáll az illata - áradoztam egyre halkuló hangon, hiszen a lány aggodalmasan fürkészte a mögöttem lévő bálozók raját.
- Hé Emma, minden rendben? Nem figyelsz rám? - fordultam felé kérdő szempárral.
Szemei azon nyomban mint egy ragadozó a prédája láttán ragadtak meg valamin a távolban. Gyengén megrántottam a karját hogy visszanyerjem a figyelmét.
- Ne haragudj Jules, nagyon furcsa érzésem volt, van itt valaki aki figyel minket. Lehet hogy semmiség, nem tudom. Mostmár nem találom őt sehol sem - Emma vészjóslóan kutatta át az előkelő tömeg szempárjait, keresve a bennük rejlő veszedelmet. Egyre feszültebb volt, az aggodalmas tekintete új fajta lázt teremtett az atmoszférába. Megfigyeltem hogy a táncosok léptei érdekesen lassulnak, a falon lévő aranyozott óra mutatói pedig egyre fáradnak velük. Gyakori hogy szórakozottan működik az idő egy álomban, de ez már szinte vészjóslóan hatott. Úgy tűnt mintha felénk tekintés nélkül is szemen tartana a tömeg, és kezdett úgy tűnni, mi vagyunk a prédák, mintsem a ragadozók. A zenekar egyre dramatikusabb, veszéllyel tápláltabb dallamokkal fokozta a feszültséget, amitől úgy éreztem a levegő is nehezebbé vált. Egy lélek sem nézett minket, de akárkire is néztem úgy festett mintha épp most kapta el volna a tekintetét rólunk. Különösképp a két kalap mögé bújtatott úriember, a velünk szembeni asztalnál, akik kétség nélkül szemmel tartottak. Nem először fedeztem fel ide nem illő viselkedésüket, de egyre kevésbé tudtam mellette elsiklani. Ennyi bálozó között biztosan akad veszélyesebb típus, de bárkit is érdemes lenne ilyen erőteljesen szemmel tartani, az nem mi ártalmatlan lényünk lenne. Hirtelenjében a táncosok lépései felgyorsultak, a zene zavarodottan hangzott, mintha az összes hangszer évek óta hangolatlanul porosodott volna egy alaksorban. Az óramutatóhoz sietett a szemem, és mint láttam az is felvette a tempót, majd egyre és egyre sürgetőbben járta körbe a perceket.
- Te is látod mindezt? Tudtam hogy nem mesébe csöppentünk - szóltam nővéremnek, akinek cikáztak a szemei a megmagyarázhatatlan jelenet körül. A táncosok már nem emberi gyorsaságot vettek fel, a húros hangszerek számos húrja feladta a harcot és elpattant, míg a zenész zavartalanul húzta tovább veszedelmes nótáját. Az óra mutatója már szempillantás alatt járt körbe egy teljes napnyi időtávot.
- Juliet mennünk kell innen de tüstént - ragadta meg a karom Emma, de amint megtettük volna az első lépést az óramutató megállt. Találkoztak a szemeink, és egyszer csak egy kattanás szerű hang hallatszott a magasból. Talán inkább, repedés.
- EMMA VIGYÁZZ! - kiáltottam és az üvegkupola mint egy robbanás szilánkokra tört egy fülsértő hanggal, és vad sebességgel felénk hullott. Berántottam nővéremet a mellettünk lévő asztal alá ahova fájdalmasan bezuhantunk, és a csilingelő hangot adó szilánkok beborították a bál egész felületét. Egyszerre lassult le az idő, és egyszerre tűnt megmagyarázhatatlanul gyorsnak. A gyönyörű üvegház úgy festett akár egy üvegből idézett tornádó, a levegőben visszhangzott a törés hangja újra és újra. Kitört a veszedelem, sikolyok hangja énekelt duettet a szilánkok csengésével. A nép minden kézzel foghatót menedékként használt, tálcákat, csipketerítőt, hatalmas vázákat. Legalább is a szabad szem ennek volt tanúja, amíg csak nem törött össze az összes létező üveg a bálon. Amint az üveg zivatar abbamaradt és kitekintettünk az összekuporodott pozíciónkból, a bálozók és a zenészek akár szobrok, talajba gyökerezett lábakkal és mozdulatlan végtagokkal álltak, meg fagyva a robbanás előtti időben. Akár meg is lepődhettem volna, de túlságosan lefoglalt annak a gondolata, hogy ez való élet, vagy képzeletszülemény egy sötét éji órában. Megpróbáltam erőteljesen lehunyni a szemem, és visszahúzni magam az összekuporodott pózomba, remélve a legjobbat. Minden koncentrációmat beleöltem abba hogy megsürgessem az ébredést, hiszen sem a bálozókból létesült szoborkerttel, sem a szilánkok okozta sebekkel nem szerettem volna szembesülni. Így hát vizualizáltam hogy a sötétet, amit csukott szemeimmel látok azt a szemeim következő nyílására helyettesíti a biztonságos és puha ágyam. Annak a gondolata hogy ez ezúttal valóság, elijesztette az álmot a szemeimről.
Az ábrándom valósággá lett, felriadva úgy kapkodtam a levegőt mintha még mindig a drága pezsgő lenne. A karjaimhoz, majd lábaimhoz kaptam, ellenőrizve hogy nem-e tett bennük kárt az álomképződménybeli üveg forgatag, de egy karcolást sem találtam.
- Mégiscsak túl álomszerű volt, szerencsémre - súgtam a szobám biztonságos és komfortos légkörébe. Még a pizsamám is megnyugtatott, akármennyire is volt káprázatos a ruha amit az álmomban viseltem.
A nap már ébredezett, pár kósza sugara beszökött a virágos függönyöm résein. Kimásztam a puha párna rengeteg közül kihúzni a függönyt, hátha a nappali fényesség elhesegeti a rémálmomat. A felkelő nap arannyá varázsolta a lágy rózsa és egyéb kedves színekben pompázó szobát, és máris jobb kedvre derültem. Várva vártan kitavaszodott mostanában, melyre egy kellemes emlékeztető a dalosmadarak reggeli ébresztője. Szintén a tavasznak köszönhetően friss virágok illata szállingózott a levegőben, amiket pár napja szedtem a szomszéd néni háza elől és immár egy üveg vázában díszeleg, amely a nap hatására szivárványszínű fényeket vet. Bevetettem az ágyamat, és a paplan lebbenésével valami könnyed kis dolog az éjjeli szekrényemről a földre hullott. Egy kis csontfehér boríték volt, enyhén kopott de meseszép bélyeggel rajta, amit felismerek. Mama küldött levelet. Minél figyelmesebben és óvatosabban téptem fel, hiszen szeretem őket épségben megőrizni.
Drága kis Csillagaim!
Mint tudjátok, így hogy végre tavasz van már nyakunkon van a bál szezon! Nem is említve a sok-sok más egyebet, amiket oly rég csináltunk együtt. Őszintén, kezd karjaiba venni a magány, olyan csendes a szép nagy ház egyes egyedül. Örülnék, ha a kedvenc lányaim egy pár hétig boldogíthatnának!
Egyébként is, hiányolnák a bájos kis arcotokat a fiatal urak a bálokról! Kettővel több kérő maradna hoppon, azt meg aztán nem hagyhatjuk nem igaz?
Várlak titeket!
Végtelen szeretettel : Magdaléna
- Brenda néni, nem tudja merre van a sötétpiros bőrönd, tudja amelyik nem nyikorog annyira?
