A maffia ölelésében

42.rész

Margaret szemszöge:

Az ütés miatt a padlóra zuhan, majd tekintete a mellettem álló férfira téved, mire én is odakapom a tekintetem és Jason... ott áll, de csak a vén fószert bámulja. Mellkasa látványosan emelkedik és süllyed, miközben egy pillanatra sem szakítja el a tekintetét róla. Mindenki minket néz. Lassan felkaparja magát a földről, majd köhögés közepette megszólal:

-Egy kurva miatt, ember! És te, te mocskos ribanc!- lép közelebb, de Jason az útjába áll. -Hogy mertél megütni!? Mit képzelsz? Tudod ki vagyok? Esküszöm, hogy...- de ismét egy ököllel találja szembe magát.

-Még egyszer megszólalsz és esküszöm, hogy itt helyben mutatom meg mindenkinek milyen az amikor az ember igazából ideges!- egy pillanatta elhallgat és lesápadt tekintettel mered Jasonra, mintha látná mire képes, ekkor pedig finoman a zakójába markolok. A félelem és az adrenalin miatt látvanyosan remegek és ezt a válla fölött rám pillantva pontosan látja is. A keze az éppen a zakóját markoló kezemre csúszik és apró mozdulatokkal kezd el körözni rajta, majd megragadva azt kivisz erről a helyről.

Kiérve a hideg levegő szinte arcon vág és a szívem összeszorulva, szinte zavarosan ver. Most akkor Jason...? Ránézek és tekintete meglágyul, mikor látja rémült vagy inkább csak kétségbeesett arckifejezésem, de őszintén szólva annyi érzelem kavarog bennem, hogy szinte megnémít. Nem bírok megszólalni, csak könnyes szemekkel nézek magam elé és próbálom az előbb történteket feldolgozni.

-Margaret! Nézz rám! Kérlek nézz rám!- könyörög, de lefagytam. Eddig mindent megtettem volna, hogy hozzám szóljon, de most meg némán, mozdulatlanul itt állok és nem teszek semmit. Közelebb lép és szorasan a karjai közé temet, amitől a már régóta hiányzó nyugalom szétárad a testemben. -Kicsi! Itt vagyok! Nincs semmi baj! Sajnálom!- és most előszőr hallom Jasont így elérzékenyülni.

-Annyira hiányoztál! Mond, hogy nem felejtesz el! Jason! Ugye nem hagysz magamra?!- nekiállok zokogni és úgy örülnék ha végre nem bőgnék mindenen, de valahogy az érzelmeimnek nem igazán tudok parancsolni. Hirtelen ér valami és mikor kicsit lenyugodnék, akkor kezdődik a sírás és onnét már nincs visszaút. A könycseppek egymás után folynak végig az arcomon és hiába éreztem magam erősnek, most mégis szétcsúszok.

-Nem hagylak itt! Ígérem! Életem, mindenre emlékszem és ezek az emlékek most már végleg velem maradnak, ahogy te is! Most pedig menjünk, mert nem akarom, hogy megfázz!- bólintok és letörlöm az arcomról az utolsó könycseppet is.

A bártól nem messze a másik utcában egy hotel található és Jasonnel éppen oda tartunk, mert ő már nem vezethet, mivel ivott. Én pedig nem érzem magam olyan állapotban, hogy a kormány mögé üljek és ismét egy hóviharos útnak álljak neki.

Pár perc séta után odaérünk a hotelbe, majd nemsokkal később már a szoba ajtaját nyitjuk. Annyi kérdésem van és szeretnék rá válaszokat kapni, de elsőnek inkább veszek egy forró zuhanyt. Szeretném magamról lemosni a kellemetlen érzést, ami abban a bárban történt és szinte menekülően a fürdő felé veszem az irányt. Ahogy az a pasas, az az utolsó....., szinte fájóan ég az egész bőröm, ahogy arra gondolok, hogy hozzámér.

...

Már egy ideje a zuhany alatt állok és csak hagyom, hogy a víz végigfolyjon rajtam, mikor is érzem hogy két kar vesz magához.

-Minden rendben kicsi? Tudom hülye kérdés, de mond ki mit érzel.- Jason hangosan felsóhajt, mire megfordulok.

-Azt hittem elvesztettelek! Nem tudtam, hogy mi történik veled, miközben távol kellett maradnom és mikor vissza értem az fogad, hogy elfelejtettél, hogy semmit sem érzel irántam. Mintha a lelkemet tépték volna ki abban a pillanatban. Úgy néztél rám, mint egy vadidegenre és ez megrémített. Aztán telnek a napok és ugyan olyan közömbösen tekintesz rám. Úgy éreztem már te sem akarod ezt az egészet. Te könnyebben kezdhettél volna új életet, mivel semmilyen érzelem nem kötött hozzám, de én, én mindenemet elvesztettem volna. Mikor már teljesen egyedül éreztem magam, ott bőgtem a szobába némán és nem tudom elmondani mennyire fájt. Most pedig azt mondtad emlékszel, de nem tudom mennyire. Lehet, hogy nem is mindenre, lehet nem is ismersz igazán. Lehet utálnál, ha mindent tudnál vagy ha mindenre emlékeznél.- sóhajtok, majd hirtelen Jason ajka az enyémre tapad.

-Mindenre emlékszem! Amikor elraboltalak, mikor próbáltál megszökni, nem is egyszer és én mindig megtaláltalak. Az első alkalmadra, hogy az enyém lehettél. Az érintésedre, a csókodra, amikor először mondtad, hogy szeretsz. Giuseppére, Stefanora. Azokra a...... Hidd el, ezektől a dolgoktól nem leszel számomra kevesebb. Mindig is az én kincsem maradsz és egy pillanatra se gondolj arra, hogy elengedlek. Mert az enyém vagy!- ajkai visszavándorolnak az enyémre, majd ismét megszólal.

-Szeretlek és ez mindig is így lesz!- a falnak nyom és érzem ahogyan a teste reagál rám.

-Szeretlek!- sóhajtok a csókunkba, mire mosolyra húzódik a szája és...

Sziasztok! Megérkeztem, remélem tetszett. A következőnél talizunk, addig is😘