Bungou Nyugat

76. Kafka és a Nyugat

Franz Kafka POV

Mindig is tudtam, hogy más vagyok, mint a többi ember, az egész akkor kezdődött, mikor először emelkedtek meg körülöttem a tárgyak, mikor mérges voltam, aztán egyik nap egy ismeretlen épületben keltem fel, akkor még nem tudtam, de az az édesapám kastélya volt. Nem sokkal az után jelentek meg az öltönyös urak a házunkban, akik elvittek engem egy ismeretlen helyre.

Akkor vesztettem el a szabadságomat, az életem nem állt másból, minthogy emberek kérdezgettek és különböző feladatokat csináltattak meg velem, vagy kísérleteket hajtottak végre. Naponta vettek tőlem vért, egy üres szobában laktam. Unalmas és színtelen volt az életem. Lassan teltek az évek, mindent hallottam és figyeltem. Aztán egyszer csak megállt a növekedésem.

Kilenc voltam, a testem pedig azóta egy évet sem öregedett, ez viszont nem jelentette azt, hogy én magam nem öregedtem. Azután akárhányszor használtam az Átváltozást, a képességemet, mindig az aktuális koromnak megfelelő alakomat vettem fel. Ez azonban csak rontott a helyzetemen itt a kutatóintézetben, a falak egyre közelebb húzódtak hozzám, én pedig lassan belenyugodtam, hogy nem lesz életem a falakon kívül.

- Psszt... Nem akarok rosszat. Kiviszlek innen! - Ismertem a nőt, aki aznap este elém állt. Akkor már egy éve itt dolgozott a kutatóintézetben. Kaffka Margit volt a neve, annak a nőnek a neve, aki megszabadított engem aznap este a fogságomból. Az éj leple alatt szöktünk meg, egy áramszünet alatt. Évek óta akkor láttam először a világot, Margit úgy nézett rám, mint egy ártatlan gyermekre, én pedig eldöntöttem, hogy ez az ártatlan gyermek leszek és nyugodtan is életem volna így, ha nem találkozunk vele.

Madách Imre, a magyar férfi, akit mindenki ostobának néz, de aki pont ez miatt a legalkalmasabb volt arra, hogy elrejtsen engem és Margitot. Kezdetben nem is fordítottam rá sok figyelmet, egy volt a sok felnőtt közül, de aztán egy este mikor Margit már aludt a férfi megjelent nálam és meghallottam azt a hangnemet, amit már évek óta nem hallottam. A kutató hangját, aki bocsánatot kért tőlem, a kutatóét, aki azután már sose jelent meg.

- Felesleges előttem megjátszanod magad Franz. Tudom, hogy tisztában vagy vele mi folyik körülötted, akkor is, ha gyerek alakban vagy. - Addigra már megtanultam játszani az ostobát, úgyhogy akkor is megpróbálkoztam a dologgal, de a férfi csak megforgatta a szemét. - Nem mondom el senkinek, ha nem akarod. Csak szükségem lenne az egyik képességedre. - Emelete a feje mellé a kezeit.

- Melyiket akarod? - Tettem fel komolyan a kérdést, mire a férfi szélesen elmosolyodott, akkor kezdtem el segíteni a Dekadenciának és szerves részének lenni a Nyugatnak, akik azóta a családommá váltak. Mellettük pedig végre megtapasztalhatom a világot, olyan helyeken járhatok, ahol még sose voltam. Így kerültünk el végül ide Japánba is.

Azalatt az idő alatt, amit Imre és csapata körében töltöttem megtudtam, hogy a képességhasználó, aki a Nyugat fejének tartja magát nagyon sok mindent titokban tart a csapata elől. Az emberei nem tudják, hogy együtt dolgozott a kutatókkal, sem azt, hogy mi az igazi képessége, mondjuk ez utóbbit én is csak akkor tudtam meg mikor beléptem a kastélyába. Ide érkezésünkkor még én is a sötétben voltam. Emlékszem, mikor találkoztunk a nagy Dosztojevszkijel a kávézóban mind ugyanolyan lelkesen néztünk Imrére, mikor a japánok távoztak. Aztán Bulgakov feltette a nagy kérdést.

- Na, megtudtad a gyengéjét? - Kérdezte az orosz csillogó szemekkel, mire a magyar férfi csak szélesen elvigyorodott.

- De mennyire, hogy megtudtam. Csapat itt az ideje, hogy kicsit felkavarjuk a dolgokat itt Japánban. - Mondta lelkesen.

- Én akartam, de valaki nem hagyta. - Morogta Ady Endre, ahogy a széke támlájára támaszkodva nézett a csapatunk felé.

- Nem ellehetetleníteni akarjuk őket André. - Forgatta meg a szemeit Madách. - Szóval Bulgakov, te leszel az alibink. - Mutat az oroszra komoly tekintettel. - A többiek őt követik.