𝐓𝐎̈𝐁𝐁 𝐌𝐈𝐍𝐓 𝐆𝐘𝐈𝐋𝐊𝐎𝐒

ｓｉｅｔｅ

Az életben vannak olyan pillanatok, amikor túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássunk, így jobb, ha csak fülelünk.

Ezt tettem én is. Akármennyire is próbáltam összpontosítani Nick látványára, képtelen voltam. Annyira magamat láttam benne, hogy nem tudtam elkülöníteni a nézőpontot, a valóságtól. Ezért csak hallgattam, ahogy Nick küzd. Magával, és a múltjával.

Hangos lihegése zárta körbe a szoba csendjét, miközben az emberek visszarendezték a bútorokat, felsöpörték a darabokká zúzott porcelán díszeket.

Kár, hogy egy lelket nem lehet ilyen könnyen rendbehozni.

A fiú meggyötörten ült az ágya szélén, haja kuszán lógott szemébe, izmai pedig haragosan álltak készenlétben. Szemei egy pontra fókuszáltak, csak néha pislogott egyet.
A feszültség tapintható volt.

Táskás szemeit akkor sem terelte felém, mikor átléptem óvatosan a küszöböt. Megrezzent arca, de mozdulatlan maradt.

Magam sem értem, miért közeledek felé, de a szívem össze szorul látványa miatt.
Olyannyira átérzem a gyászát, hogy egy pillanatra megtorpanok.

Miért nem mozdul?

Lassan sétálok hozzá, egészen míg az iránta érzett félelmem megállít. Várok.

-Kisasszony az úr ilyenkor gyenge mentálisan. -magyarázza Maria, majd elindul felém, hogy vissza rángasson szobámba.

-Nick. -szólítom meg lágyan, bátortalanul. Nagy levegőt vesz, majd hatalmasat nyel -Meg tennéd, hogy elmondod mi bánt? -hallani akarom, tudni akarom, hogy mi az ami ilyen állapotot vált ki belőle. Valóban a családja elvesztése?

-Kérem, ne nehezítse meg. Jöjjön és..

-Nick. -újra megszólítom, ezzel félbeszakítva a hölgyet -Nincs semmi baj. -erőtlenül nyújtom előre kezem, majd pár másodperc lassú közeledés után, finoman fejére simítok.

A haja rettentően puha, hiába hinné az ember, hogy pont ugyanolyan kemény mint ő. A barna zuhatag ujjaim közé férkőzik, és végre lehunyja szemét a fiú.

-Kifelé. -tömör, durva, nyers szó ez. Azonnal elveszem kezem, és hátrálom egy lépést meglepettségemben -Azt mondtam, tűnés. -ismétli, majd a szobában lévőkön végignéz -Sofia-n kívül senkit nem akarok meglátni a szobámban. -hangja vészjósló, és valójában nem tudom, hogy most jót tettem, vagy csak rontottam a helyzetemen.

Maria meghajolva tipeg ki a szobából, közben végig rajtam tartja a szemét. El fordítom fejem, nem bírom nézni, ahogy tekintetében félelem gyúl.

A szobában visszhang verődik vissza a falakról, ahogy becsukják az ajtót. Csak a sajátom, és Nick szuszogását lehet hallani.

-Miért.. -kezdenék bele mondandómba, mire ő félbeszakít.

-Folytatnád? -ködös tekintettel bámul rám, bennem pedig megfagy a levegő -Anyukám csinálta mindig ezt, rá emlékeztet -susogja, és ekkor már nem csak egy gonosz ember látok, aki le engedte falait, hanem egy fiút, aki valójában még nem teljesen nőtt fel.

Akire rá nehezedik apja nyomása, a maffia címhez megkövetelt vér szomjúság, a szeretteinek elvesztésének hiánya.

Szó nélkül elé lépek, és hajába túrok. Barna haja ismét körbe tekeri ujjaim, miközben ő szomorú pillantásokkal kémleli a padló erezetét.
Másik kezemmel finoman hasamhoz húzom fejét, és ott meg támasztva simogatom tovább.

-Nem is tudom mit kellene mondanom. -szólal meg rekedten, én pedig ujjaimmal körbejárom fülét, majd végül nyakát kezdem birizgálni.

Lelassul lélegzetéből ítélve, teljesen megnyugodott. Szemei egyre laposabbak, szinte lehunyja őket.

-Nem kell semmit mondanod. -felelem halkan, ő pedig nagyot nyelve lehunyja szemeit.

-A napokban nagyon rossz ember voltam.. -motyogja. Mindig csak ezt hajtogatja, a "bocsánat" szót még nem hallottam a szájából.

Legszívesebben megmondanám neki, hogy semmi az ég adta világon nem jogosít fel arra, hogy öljön, és bántalmazzon. Azonban ezt a szituációt túl intimnek érzem ahhoz, hogy az igazsággal rommá tiporjam.

-Igen. -felelem egyszerűen valós gondolataim helyett, mire érzem, ahogy megremeg kezeim között.

-Sosem bántottam ártatlan nőket Sofia. -szenvedő hanggal ejti ki nevem, mely furcsán hangzik az ő szájából. Eddig mindig tele volt undorral, és utálattal, de most csak a bűnbánatot hallom ki szavaiból -Ha anyám ezt látná...

-Sss. -arcára simítok, végig apró borostáján, majd két kezem közé veszem fejét, így kötelezve, hogy szemembe nézzen -A mai nap folyamán nem szeretném, ha ezen törnéd a fejed. -szemöldökére simítva kiegyenlítem az apró, gond teli ráncokat, mire ő lehunyja szemeit -Meg tennéd a kedvemért, hogy pihensz egyet? -kinyitja szemeit, majd elhúzza fejét, és feláll.

Zavarodottan pillantgat a szobában, majd rám emelve tekintetét, újra összevonja a szemöldökét.

-Elmehetsz. -ismét felcsendül a már jól ismert hideg, parancsoló, kemény hangnem. Eltűnt a védtelen kisfiú, helyette ismét Nick állt velem szemben. Parancsolt nekem, mint egy alkalmazottnak, mint egy utolsó, jogtalan szolgának.

Egyszerűen nem voltam képes megszólalni. Torkomra fagytak a szavak, csak fájdalmas, meglepett pillantásokat tudtam felé küldeni. Hangosan szusszanva aprón rázni kezdtem fejem, mint aki nem hiszi el, amit hallott. Valójában így is volt.
Nick meglepetten elfordította fejét, és az ágyát kezdte bámulni.

Most én voltam az, aki ingerülten becsapta az ajtót maga után.

Úgy érzem megfertőz ez az ember. Manipulál, megtéveszt, megver, megsirat, lassan megöl. Az őrületbe kerget.

Azt hiszem a túlzott empátiám tőrbe csalt, és meg forgatta bennem a kést.
Akár hányszor Nick közelébe kerülök vagy rögtön csalódok, vagy előbb reményteli leszek és össze szorul a szívem miatta, és csak utána csalódok.

Így vagy úgy, de soha sincs jó vége.

︾
Köszönöm, hogy elolvastad!