Tűz és Víz (SzJG ff.)

Augusztus 31. - Bevezető

Idegesen csattogtattam a rágómat, miközben a taxiban számolgattam a másodperceket. Minél több időt számolok föl, minél jobban belemerülök az elmélkedésbe, annál hamarabb érek ahhoz a házhoz. Tehát az otthonomhoz. Ami az  én esetemben a másik otthonom.

Igazából minden olyan gyorsan történt. Miután apám Dijonban kapott ideiglenes, mégis egyéves állást, kulturáltabban elküldött anyámhoz, pontosabban, ide Magyarországra, erre a rohadt pár hónapra. 

Apám nem egy empatikus ember, a rám váró, már előre érzett szokatlan helyzetemet lereagálta annyival, hogy ő engem ismer, és hogy én ezzel képes leszek megbirkózni. Félreértés ne essék, nekem sincs ez ellen kifogásom, a kihívásokat szeretem, megerősítenek és mindig tanulhatunk e módon, de bájos apámnak az attitűdje mindig is felidegesített. Nyilván ilyeneket gondol rólam, külső szemmel, elsőre ez pozitívan hathat, de ami valójában történik, az az, hogy a fal, amit maga köré épített már réges-rég, megóvja a valóságtól, és nem látja, helyesbítek nem akarja látni a fájó igazságot.

Igen, ő rendkívüli gyáva módon a legkönnyebb utat választja: Egyszerűbb azt elhinni, amit ő pár másodperc alatt megkreált. Utána már nem lényeges, hogy az igaz alapon van-e vagy sem, ő azt nem akarja realizálni. Marad az a felfogás, amit egyszer az agyába vett. Mert elég csak egy alkalommal ezt megtennie, az úgy marad. Egyszerűen csak Érintetlen lesz.

Milyen motiváló ez számomra! Részben tényleg gunyorosságomból adódóan jön e gondolat, másik oldalról nézve pedig békésen komolyan gondolom.

Soha nem leszek ilyen a közeljövőben. Azt nem tudnám elviselni. Elég volt annyi. Sőt, ami azt illeti, jelenleg teljes ellentéte vagyok apámnak. 

S ez maradjon is így.

- Kisasszony, megérkeztünk! - fürkészett a visszapillantóból rám a sofőr. 

Nagyot sóhajtottam. Elképzeltem, ahogy az összes terhemet ezzel a lélegzettel kiengedem, legalább egy kisidőre, ezt követően pedig kihúztam magam és magabiztosan rámosolyogtam a taxisra. 

Pár perc Szofrónia, kibírod, addig legyél erős. Erősnek kell lenned. Sikerülni fog, eddig is sikerült, most is menni fog.

A végösszeget kifizettem a vezetőnek, majd kinyitottam a sárga autó ajtaját. Kellett pár másodperc amíg össze tudtam szedni magam.

Megtettem. Kiszálltam, és szembenéztem a házzal, amiben az elkövetkezendő időkben fogok lakni. Ahogy előre felkészültem, a nosztalgia intenzív hatása kerített hatalmába. Emellé régi rossz emlékek. Hisz nagyrészt csak ilyen jutott nekem, ami kizárólag ehhez a lakhelyhez kötött.

Mikor tudatosítottam magamban, hogy már  a csomagátvevős résznél tartunk, ledöbbentem. Pusztán minden roppant gyorsan történt, az idő repült, s éreztem hogy elrohan előlem, nem akarja, hogy egy picit is megkaparintsam. Nagyon nem akartam ezt, visszaakartam menni a már megszokott szobámba, és a gondolataimba fulladni, menekülni a létező összes problémám elöl.

Csakhogy tudtam, ezt nem tehetem. A szüleim miatt sem, de elsősorban magamra gondolva szorult össze a szívem, és ezzel be kellett látnom, hogy nem rejtőzhetek el bizonyos helyzetektől, épphogy a kontroverziáját elengedhetetlen teljesíteni. Tudom, hogy menni fog. Meg tudom csinálni.

Megintcsak igyekeztem minél egyenesebb háttal állni, és átvéve a bőröndjeimet, és egyéb cuccaimat, erősen s megállíthatatlanul agyaltam, hogy mit hogyan tovább. Megint  elterveztem mindent, előre kieszeltem, mire, s hogyan fogok reagálni, mit mondok, ezeket a dolgokat mily módon teszem majd. 

Nem volt nehéz. Mind tudjuk, hogy gyakorlat teszi a mestert.

- Szofrónia Laurent! - szólt egy határozott női hang, s reflexből a bal irányba kaptam a fejem. 

Anyám...Régen láttam. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig. A magenta színnel lefedett szája mosolyra húzódott és szép, elegáns fehér ruhájában innen láttam, hogy egyenesen tartja magát. A zöld alapon lefestett verandán állt, és megindult felém. A kocsis ilyenkor már rég elindult, mégis a jármű robogását lehetett hallani. Próbáltam nem tudomást venni a távolodó gépkocsiról, hogy egyre távolabb vagyok a régi életemtől....Nem, elég volt, hagyd abba! - próbálom helyre kólintani magam.

Végül teljes testemet édesanyám felé fordítottam, és engedtem neki hogy átöleljen. Őszintén szólva, azért hiányzott nekem. Nem is kicsit.

Édes parfümén nem változtatott, az ismerős illat segített visszanyerni pár emlékképet, illetve gondolatot.

Hirtelen annyit akartam mesélni neki, Nael-ről, a suliról, a terveimről, hogy mit érzek, stb....Ilyenek és társaik röviden.

- Annyira örülök, hogy végre látlak! - suttogja a hajamba, és miután eltol magától, szemügyre vesz. Én pedig belenézek a gyönyörű, különleges zöld íriszeibe, így hihetetlennek érzek mindent. Egyszerűen ténylegesen az összes létező dolgot kétségbevonom, továbbá nem tudom mihez kezdek, a korábbi kitervelésem ellenére sem. Azt érzem, hogy elfogytak a szavak, hogy nem kapok levegőt...

Mindennek tetejébe a holnapot a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumában kezdem. Egy teljesen új helyen.