Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝒶𝓇𝓂𝒾𝓃𝒸𝒽𝒶𝓉𝑜𝒹𝒾𝓀

Jennifer

8 hónappal később

néma üvöltés

Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a harmadik emelet gombját a liften. Ezzel egy időben megszólalt a telefonom is, így a képernyőre pillantottam.

Anya.

Meredten bámultam a nevét, egészen addig, míg a képernyő el nem sötétült, a liftajtó pedig kinyílt. Végighaladtam a szürke csempékből álló folyosón, aztán az ajtó előtt megálltam, és megkocogtattam.

Dr. Jones – állt a falra szerelt aranyszínű plaketton. Két kezemen sem tudtam volna megszámolni, mennyiszer jártam már itt az elmúlt pár hónapban. Na, persze nem feltétlenül a lőtt sebem miatt – ami egyébként szépen gyógyult. Én kifejezetten Norához jöttem, az egyetlen emberhez, aki egy kapocs volt valamelyest köztem, és a régi életem között. Olyan távolinak tűnt, mintha igaz sem lett volna. Pedig az volt. Beleivódott a csontjaimba, a lényemmé vált, már nem az az ember voltam, aki azelőtt. Majd mindezt egyetlen rántással húzták ki a lábam alól, mint egy vacak szőnyeget, én pedig akkorát estem, hogy azóta sem sikerült felállnom. Az a Jennifer Payne, aki Javier előtt voltam, nem létezett többé.

- Igen?

Lenyomtam a kilincset, amikor meghallottam Nora hangját, majd bátran beljebb léptem. Felfelé görbült a szája, amikor meglátott.

- Nem zavarok? – kérdeztem.

- Te soha, tudod jól. Hogy vagy?

Megvontam a vállam. Nem szolgálhattam annál jobb hírekkel, mint amit a múlthéten kapott tőlem. Ha őszinte választ adtam volna erre a kérdésre, akkor az az lett volna, hogy elveszetten, szarul, álmatlanul, úgy, mint akit megrágtak aztán pedig kiköptek. Helyette azonban csak ennyit mondtam:

- Jól.

Leültem az irodájában található székre, aztán reménykedve bámultam rá. Nora nagyot sóhajtva kiemelte a nyakából a sztetoszkópját, és szánalommal kutatta a tekintetemet.

- Tudom, mit vársz szívem, de hidd el, ha bármelyikőjük jelentkezett volna, akkor már szóltam volna.

- Tudom, én csak... – elhallgattam.

Ezt a beszélgetést már lezongoráztuk vagy százszor és ezerszer azóta, hogy magamhoz tértem a kórházban teljesen egyedül. Nora arca volt az első, amit megláttam. Egy darabig orvosok, meg nővérek rohangáltak körülöttem, és fájdalomcsillapítókkal tömtek, amiknek a hatására a napjaim nagy részét átaludtam. Talán úgy három-négy nap elteltével fogtam fel igazán, hogy mi is történik körülöttem, amikor anya bejött hozzám, belőlem pedig úgy robbant ki minden, mintha az azt megelőző hetekben, valaki szánt szándékkal befogta volna a számat. Meséltem neki Charlie-ról, arról, hogy mennyire hiányzott, és persze Leroy Barnesról, aki elrabolt, fogva tartott, aztán pedig kis híján meg is ölt...

Ez volt a hivatalos álláspont amit – mint később kiderült – Charlie beadott a zsaruknak, és ami mellett makacsul kitartottam én is, azért, hogy Javiert és a többieket megvédhessem. De Jane Willow ügynök olyan volt, mint egy rohadt pióca. Amint kihallgatható állapotba kerültem, nem volt olyan nap, hogy ne járt volna a nyakamra. Megszállottan kutatott Javier után, meggyőződése volt, hogy hazudok, és mindenféle módszert bevetett, hogy megtörjön. Könyörgött, alkut ajánlott, volt, hogy üvöltözött velem, de semmi nem vált be. Mélyen hallgattam, és kész lettem volna inkább meghalni, minthogy egy mukkot is mondjak neki arról, ami Javier házának a falain belül történt. Allen Reyes persze, amennyire tudta, megpróbálta tompítani a nő fékezhetetlen tettvágyát, de ő is csak egy tehetetlen porszem volt az össze-vissza rázkódó gépezetben, amit Javier magára hagyott.