Egy dolog volt bennem az évek folyamán,
Az amiben éltem, az nem volt szabadság.
Oly érzés volt, mintha a láncok földhöz kötnének,
S nem láthatnám, mit is jelent az élet.
Kín, keserv, kegyetlenség volt itt lent,
Ezért úgy döntöttem a fejére borítok mindent.
Más szemében kis dolog,
"Egyszer úgy is megszokod",
Nem! Nem akarom ezt az érzést!
Sokszor érzem miatta a kínzó tépést.
Végül megláttam a végtelen lánc alján,
A fényt, ami kivezet, a lakat lyukát.
Nem láttam a kulcsot, pedig itt volt bennem,
Ehhez viszont az kellett, hogy ő elmenjen.
Ő volt, ki e vasat rám eresztette,
S ő, ki életem nehezítette.
Féltem elmondani, mert buta gyerek ésszel
Azt hittem nélküle élni nem leszek képes.
Mégis megtettem, elértem a célom,
S láss csodát, most ő az, ki céloz.
Nem kell nekem más, én egyedül képes vagyok mindenre,
A szabadságom nem olyan, amit egy személy elvehet.
Megízleltem, milyen az, amikor magam ura vagyok,
Emiatt csodásan vártam mindig a következő napot.
Ma már megszoktam, hogy mindent én döntök el,
Hogy már nincs a lánc, mi egyenesen a Pokolba vitt le.
Ó szabadság, te vagy az én egyetlen istenem,
Nélküled már nem tudom elképzelni életem.
Mutasd mit tudsz, add meg mindened!
Temesd el azt, aki téged eltemet!
Ne hagyd, hogy buta személyek elvigyék fényedet!
Ne érd el azt, hogy többet csalódjak benned!
