Miért nem mosolyogsz második felvonás - A válasz

Elbuktam. Ülök a padban, sírok. Kimegyek a teremből, nem akarok ott lenni, nem akarom, hogy lássák, hogy szarul vagyok. Várom édesanyát, hogy  terápiára vigyen. Mikor megérkeztem, jöttek a szokásos kérdések:

- Rég találkoztunk, hogy vagy?

- Rosszul. – mondom lesütött fejjel.

- Tudod, hogy miért vagy itt? – kérdezi a terapeutám miközben mélyen a szemembe nézett.

- Hogy kibeszéljek magamból mindent.

- Helyes. Akkor kezd el.

Fölemeltem a fejem, majd belekezdtem a panaszkodásba.

- Elbuktam.

- Mit?

- A vizsgát.

- Nem.

- Tessék?

- Nem buktál el semmit, csak bepánikoltál.

- Honnan tudod, hogy...

- Az nem fontos, folytasd.

- Elbuktam! Olyan egy csalódásnak érzem magam, legszívesebben kidobtam volna azt a lapot. Utálom magam.

Érzem, ahogy könnyeim lefolynak az arcomon. Hirtelen a szemem sarkából látok egy fekete hajú nőt széles mosollyal. Oldalra nézek. Ott van. Csak néz és mosolyog, de olyan abnormálisan széles mosolya van.

- Hahó! Itt vagyok – hallom a távolból.

Nem tudok elnézni. De annyira félek.

- Miért nem mosolyogsz? – kérdi a nő mély hangon.

- HAGYJ BÉKÉN! – kiáltok. Terapeutámra próbálom visszafordítani tekintetem. Nehéz.

- Miért nem mosolyogsz? – kérdi a nő újra.

- Menj innen! – mondom remegve.

A nő felállt a mellettem lévő fotelból, leguggolt elém, közel hajolt.

- Miért nem mosolyogsz?

A nő egy nagyot sóhajtott majd elővett egy éles tárgyat fehér kabátjának zsebéből.

- NE! – könyörögtem.

- Kelj fel! Kelj fel! – mondogatta egy ismerős hang.

- HOL VAGYOK? – ugrok fel a díványról.

- Tudtam, hogy hiba volt ilyen mélyre menni az imaginációban.

- MICSODA? HOGY? DE HÁT.. EZ..

- Ne félj, most már itt vagy. Biztonságban.

- Ez hogy történt?

- Nem tudom. Mit láttál?

- De az előbb még itt volt előttem!

- Ki?

- A mosolygó nő.

- Nincs itt senki.

- De.. de..

- Kerekítsük le.

- Várj! Meg kell mutatnom őt.

- Vége.

- Felállok. Dühösen. Terapeutámnak már háttal álltam, amikor a cérna elszakadt.

- Tudod, miért nem mosolygok? Mert körülöttetek nem lehet.

Nagy csend. Érzem, hogy baj van.           

-  Kár... - mondta egy mély rekedt hang.

Testem ellazul.

- Ki vagy te? – kérdeztem.

Kimegyek a szobából.

Elégedett vagyok a terapeutámmal. Végre meg tanultam mosolyogni. Csak kár, hogy vérrel is kellet érte fizetnem. Fáj a szám, de boldog vagyok. Mikor a tükörbe néztem akkor tudtam igazán örülni, Láttam széles mosolyomat. Végre mosolygok!