Rebeca és Emma közötti kapcsolat egyre erősebbé vált, és mindketten izgatottan várták, hogy folytathassák ezt az utat. Habár Rebeca még mindig érzett bizonyos összezavarodottságot a múltjával kapcsolatban, Emma jelenléte megnyugtatta és inspirálta őt arra, hogy nyitott legyen az új lehetőségekre.
Ahogy az idő múlt, Rebeca és Emma egyre több időt töltöttek együtt, felfedezve a város rejtett zugait és élvezve a közös élményeket. Mindketten boldogságot találtak egymás társaságában, és lassan de biztosan elkezdték építeni közös jövőjüket.Egy szép napon, amikor Rebeca és Emma éppen egy gyönyörű parkban sétáltak, Rebeca hirtelen megállt, és megragadta Emmát a kezével. "Emma, szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok neked azért, hogy itt vagy velem, és hogy hiszel bennem. Te vagy az én fényem a sötétségben, és minden nap, amit veled töltök, új értelmet ad az életemnek."Emma könnyes szemekkel nézett vissza Rebecára, és mosolyogva felelt: "Rebeca, én is hálás vagyok minden pillanatért, amit veled tölthetek. Te vagy az, aki felmelegíti a szívemet és megvilágítja az életemet. Bármi is vár ránk a jövőben, tudom, hogy együtt minden akadályt leküzdhetünk."Rebeca és Emma összeölelkeztek, és a pillanatban minden kétségük és aggodalmuk eltűnt. Tudták, hogy az út előttük még hosszú és tele kihívásokkal, de együtt bármire képesek lesznek.Ahogy a nap lassan a horizont mögé süllyedt, Rebeca és Emma keze összekulcsolva sétáltak tovább, készülve az új kalandokra és az új lehetőségekre, amik vártak rájuk az újrakezdés útján.
