Scholae et preafectus! (Girls und Panzer fanfic)

55. rész Gyász és feloldozás

Már elment vagy két hét a főzőverseny óta, és minden olyan tökéletes. Találtunk a tengeren egy kisebb hóesést tegnap, így a hőfödte kellemes téli időben mentem iskolába. Első órám Ficsek tanár úrral volt.

-Kormányzó, maga itt van?-kérdezte meglepetten Ficsek.

-Miért ne lennék, tanár úr?-kérdeztem vissza.

-Engem úgy értesítettek, hogy ön betegszabadságon van-mondta Ficsek.

-Nem tudom, miről beszél. Majd óra után utánajárok-ültem le a helyemre.

Így is tettem. Megkerestem Hannát, aki osztályfőnökként igazolja a betegszabadságokat.

-Ayumi, mit szeretnél?-kérdezte Hanna.

-Tanárnő, lenne egy kérdésem. Miért lett betegszabadságom?-kérdeztem.

-Naramo megkért, hogy írjalak ki a hétre. Nem tudom miért, kérdezd őt-válaszolt Hanna.

Folytattam nyomozásomat, és odamentem Naramóhoz.

-Naramo, miért vagyok kiírva?-kérdeztem.

-Készüljön, nem fogok köntörfalazni-mondta Naramo.

-Ne is-mondtam komolyan.

-A nagyszülei meghaltak két héttel ezelőtt-Naramo hangja együttérző volt, ahogy elmondta a híreket.

-Micsoda? Az nem lehet! Apa már írt volna róla!-kételkedtem.

-Anyád hírzárlatot rendelt el. De most kérem, menjen haza, és dolgozza fel-Naramo elvonult órára.

Nem akartam elhinni. Meghaltak a nagyszüleim, és senki nem szólt. Naramo sohase hazudna, nem? De megfogadtam másodkormányzóm tanácsát, és hazamentem.

-Mi történt, hogy ilyen korán jöttél haza?-Soma éppen matekfeladatokat oldott meg.

Szó nélkül bevonultam a szobámba, és magamra csuktam az ajtót.

-Jól vagy? Ha valami nehéz nyomja a szívedet, itt vagyok-kopogott Soma.

-Gyere be-mondtam.

-Miért vagy ennyire szomorú?-kérdezte Soma.

-Meghaltak. A nagyszüleim meghaltak-sírtam az ágyom.

-Hát... Ez az a pont, ahol ténylegesen nem tudok segíteni. A nagyszüleim születésem előtt itthagyták a szüleimet, és rajtuk kívül sem halt meg eddig senki a családban. De azért ne legyél szomorú. A halál természetes dolog, és értük is eljött-nyugtatott Soma.

-Egy Ebrin halála soha nem természetes. Ha ő úgy érzi, hogy a vég közelít, inkább ő megy a véghez-mondtam kriptikusan.

-Egyre jobban nem értem a családodat... De ha ez a szokás, ez a szokás-Somma vállat vont.

-De most mit tegyek? Annyira nem fair, hogy ilyen korán elmentek-mérgelődtem.

-Nagyapád 89 volt, nagyanyád se kesevebb sokkal. Ha valaki megéli ezt a kort otthon, igazi matuzsálem. Nem volt az annyira korai-mondta Soma.

-Jó, jó, lehet. De akkor is, azt se tudom, mikor temetik őket, vagy hogy egyáltalán még nincsenek eltemetve-mondtam.

-Ezen nem kell sokat bánkódnod...-Soma mutatott egy cikket a mobilján.

Apa megtörte a csendet, és a cikk azt írta, holnap délelőtt temetés.

-Úgy látszik, megvártak engem... Holnap viszont jelenésem van-mondtam.

-Akkor nem is tartalak fel-Soma kisétált a szobámból, és visszament tanulni.

Átfutottam a ruhatáramat, és nagy hiányom van fehér ruhákból. És hát az való temetésre. Átrohantam a plázába, és megvettem a legfehérebb kimonót, amit csak találtam.