Debora és Oliver

8. A hír

Hát, tegnap tévedtem.
Azt hiszem, inkább mégis folytatom a naplóírást, ugyanis a mai nap sem sikerült kevésbé izgalmasra. Dehát hogy láthattam volna előre?

Sehogy. Ami ma kiderült, az soha, semmilyen körülmények között nem jutott volna korábban az eszembe. Hacsak nem vesszük bele a tegnap esti ágyban-forgolódást.
Na de kezdem az elején.

Reggel még boldogan ébredtem.
Izgalmas volt a tegnapi nap, jó érzés volt, hogy van egy titkom, amit rajtam, a naplómon és Gordonon kívül senki nem tud.
Hogy jártam a hideg országfélben, ráadásul megismertem egy hideg fiút is.
Azt hittem, ez egy olyan emlék lesz, amit úgy dédelgethetek majd magamban, mint egy olyan dolgot, amihez soha többé nem lesz közöm; csak egy futó kitekintés egy másik világba, semmi több.

Délelőtt Diana érkezett hozzánk. Megkérdezte, eljövök-e este Jeffrey-ék házibulijába. Jeffrey az egyik osztálytársam, nem mellesleg Diana kiszemeltje, de ez persze titok. Ő hívott el mindkettőnket.
Természetesen igent mondtam. Diana vigyorogva mondta hogy akkor mindenképpen menjünk együtt. Mosolyogva bólintottam, majd beljebb invitáltam egy forró teára.
Miközben a "szobámban" gubbasztottunk az egyik nagy babzsákon, és én az ölemben lévő Homokvihart simogattam, átbeszéltük a holnapi órákat (igen, sajnos eljön a suli is), majd Diana megkérdezte, amit a legjobban vártam.
- És, mit csináltál tegnap? Nem is beszéltünk, csak az öcséd hívott fel, hogy tényleg velem voltál-e...
- Jobb lett volna, ha azt mondod, veled voltam - néztem rá sejtelmesen, mire értetlenül elnevette magát.
- Miért, hol a francba voltál?
- Csak a hideg félben, sehol máshol - vigyorogtam rá visszafogottan, mire elkerekedett a szeme.
- Mi van? Asgardban?
- Igen. De ne olyan hangosan, anyáék meghallják...
- Hogy a fenébe...? - vihogott izgatottan, mire leintettem, és közelebb hajoltam hozzá.
- Megjelent itt reggel egy asgard-i kocsi. Kék volt, mint az ég, és szántalpak voltak hozzászerelve.
- Mi az a szántalp? - nézett rám, mire elröhögtem magam.
- Tud menni vele a kocsi a havon is. Meg ne kérdezd, mi az a hó...
- Jó, azt hallomásból ismerem... Te jó ég! Dehát hogy került ide egy olyan kocsi? És te belemásztál, vagy mi a túró?!
- Hát, olyasmi. Amúgy egy levelet hozott az apámnak. Még most se tudom, mi áll benne...
És elmeséltem neki mindent, ami történt. Most már ő is tudta. De az Összehozás és az apám lehetséges kapcsolatáról nem beszéltem neki.
- Hát. Ez tényleg olyan, ami miatt a szüleid csak idegeskednének, szóval szerintem ne mondd el.
- Nem baj, hogy azt mondtam, veled voltam futni?
- Dehogy! - legyintett amolyan "erre valók a legjobb barátnők" - stílusban, de aztán elröhögte magát. - Komolyan, futni??
- Jobb nem jutott eszembe. Nem mondhattam, hogy tevegélni voltunk, Szél és a többiek egész végig itthon voltak.
(Szél az egyik tevénk, Homokvihar mellett a kedvenc állatom.)
- Hát ez amúgy nagyon jó. Nem akartál smárolni egyet azzal az Oliver-rel, ha már ott voltál? Most beszámolhatnál, hogy milyen egy hideg fiúval...
Mi. A. Fene?
- Nem - néztem rá teljesen értetlenül, egy kissé zavarban, majd elröhögtem magam. Reméltem, hogy Diana nem veszi észre, hogy az amúgyis vörös képem mégvörösebbé válik.
- Ohó, fogadjunk, hogyha mégegyszer találkoznátok, nem szalasztanád el - vigyorgott rám.
- Egyáltalán hogy lyukadtunk ki ide? - kérdeztem, erősen terelve a témát.
- Nem tudom, csak olyan lelkesen meséltél róla...
Igen? Észre sem vettem.
- Mindegy, úgysem találkozunk többet - legyintettem lemondóan. - Inkább élvezzük ki ezt a napot, holnap már úgyis kezdődik a suli! Nem tevegélünk egyet?
- Ne is mondd... - fintorgott Diana a suli szó hallatára. - De, elmehetünk - vonta meg a vállát, hamarosan pedig már a hatalmas állatokon baktattunk a sivatag felé. Szél és Dűne jól bírták a tempót (természetesen én az előbbi hátán foglaltam helyet). Néha begyorsítottunk, néha pedig csak lassan baktatva csodáltuk a végtelen tájat. Vizet persze vittünk magunkkal, de nem volt olyan sokra szükség, mivel szerencsére a forró vérűek nem igazán izzadnak, így kevés vizet vesztettünk út közben.
Mikor hazaértem, apa elémjött.
- Debora, be tudsz jönni? Már csak rád várunk. Lenne néhány megbeszélnivalónk - nézett rám komolyan. Belül egy kicsit megijedtem, hogy mi lehet az.
- Diana, akkor este találkozunk - céloztam arra, hogy már tovább nem tudja élvezni a vendégszeretetünket, mire ő vette a lapot, és gyorsan elköszönve ott is hagyott.
- Miről van szó? - kérdeztem, mikor beléptem a sátor függönyös bejáratán, és a központi helyiségben találtam mindenkit babzsákokon körbeülve. Úgy értem anyát és Gordont. Én is leültem az egyik kényelmes ülőalkalmatosságra.
Apa állva maradt, amit én egy kicsit furcsálltam.
- Tehát. Anyátoknak már megmondtam, hogy mostantól... egy kicsit megváltozik az életünk - kezdte.
Hogyhogy megváltozik? Anyára néztem, aki kicsit fancsali arcot vágott. Ezek szerint nem jó hír.
- Tegnap kaptam egy levelet - folytatta, mire Gordonnal egymásra néztünk. Akkor ez bizony a hideg féllel lesz kapcsolatos, és alighanem, az Összehozással is...
- ...A hideg országfélből érkezett.
Erre mi Gordonnal csak várakozásteljesen néztük apát, hogy folytassa már, mi áll benne.
Aztán eszembe jutott, hogy talán jobban meg kellene lepődnünk.
- Tényleg? A hideg félből? - nyögtem ki úgy, mint aki most hallja először ezt a kifejezést.
- Igen. Tudom, hogy ez nagyon szokatlan. De onnan kerestek meg. Tudjátok, régebben ez már egyszer megtörtént. De akkor nem akartam velük együttműködni. Miattatok - nézett egyenként a szemünkbe. - Most azonban igent mondtam a kérésükre, hogy együtt dolgozzam velük.
- Na jó, de kikkel? - kérdeztem, miközben már alig bírtam ülni a helyemen.
- Tudjátok, van egy szervezet, ami a két országfél... közös ügyeit tartja szem előtt - próbálta apa a lehető legfinomabban magyarázni. Ez az Összehozás - gondoltam - bezzeg a vegyesházasságokat nem mondja.
Várakozásteljesen néztük apát, mire folytatta.
- Az a helyzet, hogy ezentúl gyakrabban kell utaznom, mivel telefonon keresztül nem tudom megoldani azt a munkát, amit a szervezet kér tőlem.
- De mit kell ott csinálnod? Mi lehet ilyen fontos? - kérdeztem értetlenül, és egy kicsit kétségbeesetten.
- Azt... Még pontosan nem tudom.
- Hogyhogy nem? - ütköztem meg.
- Az az első utazásom alkalmával derül ki.
- És az mikor lesz?
- Holnap reggel indulok - válaszolta apa.
De várjunk csak... anya vajon miért olyan rossz kedvű? - jutott eszembe.
- És... meddig maradsz? - kérdeztem gyanakodva, mire apa anyára nézett.
- Egy hétig.
- Egy hétig?! - csattantam fel, majd rögtön kicsit lenyugodva újragondoltam az egészet. - Dehát... végülis az nem is olyan sok idő, ha úgy nézzük...
- Nem. Az még nem.
Mi az, hogy még?
- De...?
- De utána rendszeresen több ideig is maradnom kell majd, a levélben legalábbis ezt írták.
- Mennyi ideig? - kérdeztem félve, mire apa újra anyára nézett, majd lesütötte a szemét.
- Akár hónapokig is.
- Hóna... Dehát minek? - akadtam ki.
- Mondom, hogy még nem tudom.
- De miért vállaltad el?! - csattantam fel, mire apa ijedten nézett rám.
- Bocsánat, nem úgy értettem - szabadkoztam megtörten. - Csak nem értem, azt hittem, van elég jövedelmünk ahhoz, hogy ne kelljen ilyesmit elvállalnod.
- Nem a jövedelemért csinálom - mondta halkan, de elég komolyan apa ahhoz, hogy leessen, hogy ez... Ez valamiért fontos neki.

A házibuliba már alig volt kedvem ezek után elmenni, de végülis a megbeszéltek szerint öltözködni kezdtem, hogy mire Diana értem jön, mégiscsak készen legyek.

Öltözködés közben azonban kiabálásra lettem figyelmes. Anyáék felől jött. Csendben letettem a fésűmet a szépítkező asztalomra, és kisurrantam a függönyhöz, ami anyáék részlegét választotta el a központi helyiségtől.
- Csendben, ne hallják már a gyerekek! - hallottam apa óvatoskodó hangját.
- Nem érdekel, hogy ha hallják - zokogott (?!) anya. - Én nem bírom ki, hogy ezentúl csak havonta lássalak, vagy ritkábban. A gyerekek már nagyobbak, és így már valóban képes lennék egyedül bírni velük, na de magammal... Jól tudod, hogy nekem nincsenek barátnőim, Gordon, nekem csak te vagy. Nem teheted meg ezt velem!
- Ahj, Nathalie... Tudom, hogy ez nehéz, de... Értsd meg, ahhoz hogy a gyerekeinknek szebb jövője legyen, segítenem kell az egyesülést!
Milyen egyesülést?
- Rendben. Az én álláspontom még mindig az, hogy a gyerekeinknek... és nekem is, rád van szükségünk.
- Akkor nem tudom, mit lehetne... - hallottam apa lemondó hangját - ...a költözésen kívül. Ebbe az utazgatásba is nehezen mentek bele a szervezet vezetői.
Micsoda? ...Költözés?
- A költözés nagyon nagy lépés lenne - hallottam anya szipogó hangját - De fontoljuk meg.

Ekkor kis híján megszédültem. Hogy micsoda? Megfontolni A KÖLTÖZÉST?
Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.
De még nem biztos. Még semmi sem biztos - nyugtatgattam magam.

- Nincs idő fontolgatni, holnap kell szólnom a végleges helyzetről a vezetőknek - hallottam apa hangját a függöny túlsó oldaláról.
Egy kis ideig hallgattak, majd anya hangját hallottam újra.
- Akkor mondd nekik, hogy odaköltözünk.

És én ekkor... Bumm. Elájultam. A hétvégén már másodszor, egyenesen neki a függönynek.