Nincs más lehetőség

Rossznak is születni kell...

Azoknak, akik megtanultak élni a halálban, és még a legnagyobb vihar után is hittek a szivárványban.

- Bocsi, de te mit csinálsz? - kérdezte egy kisfiú, miközben én nyugodtan graffitiztem az iskola kerítésére.

- Nem látod? – kérdezek vissza ironikusan.

- Látom, és tudom, hogy ezt nem szabad! - beszél a hátam mögül.

- Akkor ne nézd. - mondom kicsit sem zavartatva magam.

- Te ki vagy? - kérdezi érdeklődve.

- Egy ember. - felelem unottan és egy perce sem hagyom abba, amit éppen csinálok.

- Úgy értem mi a neved? - erősködik. - Vagy legalább csak a keresztnevedet mondd meg!

- Nóra. Neked? - kérdeztem vissza csupán csak azért, hogy ne legyek illetlen. Egyébként nem nagyon érdekelt.

- Bence. Amúgy tökre zavar, hogy a hátadnak beszélek.

- Jól van, akkor lehet tovább menni. - válaszoltam, hátha végre elmegy.

- Te nem úgy nézel ki, mint aki a filmekben a jó, vagy hős. Érted? - mondja, és legnagyobb sajnálatomra nem távozik.

- Én nem vagyok se jó, se hős. – vonom meg a vállam unottan, erre a béna kijelentésre. Most komolyan? Mostanában ki mondd ilyeneket, hogy hős, pff!

- De miért? - kérdezte ártatlanul.

- Mert minek lennék?! Jónak lenni szívás! Mellesleg, hol élsz te? Mesevilágban? - hadarom türelmetlenül, már kezdett idegesíteni a jelenléte.

- De miért? - kérdezgetett tovább. Azért, mert a robituszintól minden jó lesz...

- Semmi értelme jónak lenni, az élet úgyis elveszi tőled idővel amit, és akit szeretsz, és már igazából semmi értelme nincs az életnek se, csak úgy vagy, semmi és senki nincs aki szeretne, vagy akit te szerethetnél, és magányosan éled le az életedet, szinglin, és már semmi nem fog érdekelni. Nos, ennél a pontnál legtöbben öngyilkossághoz folyamodnak, ami egyébként a leggyávább dolog a világon, mivel azt a sok fájdalmat nem tünteti el az ember a Föld színéről, ami benned van, hanem tovább adja a szeretteinek, akik emellett pedig még magukat is fogják hibáztatni egy életen át. Szóval ja, tessék, ez a véleményem. – mondom meg monoton hangon, keményen amit gondolok. Persze ezt később megbántam, mert a srác nem ment el, sőt, amikor megfordultam azt láttam, hogy sír. Szuper, még egy embernek elvettem az életkedvét...

- Szo-szóval - próbált beszélni -, el fogom veszíteni anyukámat, meg apukámat, meg a mamát, meg a papát, meg Norbit, meg Mazsolát? - tudakolta, de mire végig szipogta csak még jobban sírni kezdett. Ezt is elszúrtam, nyilván. Még túl fiatal.

- Ó, basszus... Hát, ők mindig itt lesznek veled! - próbáltam javítani a helyzeten.

- De azt mondtad, hogy elveszítem őket. - nézett fel rám könnyes szemmel.

- Mondok néha hülyeségeket... Amúgy meg, figyelj, szereted őket? - guggolok le hozzá.

- Igen!

- Akkor mindig itt lesznek veled, jóban-rosszban! Veled maradnak, csak az az élet rendje, hogy úgy érzed majd egyszer, hogy nincsenek veled, de csak hinned kell benne, hogy itt vannak, és vigyáznak rád! Oké? – mosolyogtam hamis mosollyal (egy ideje már csak úgy megy), próbálva menteni a menthetőt.

- Oké! - törölgette le a könnyeit, s végül bement az iskolába.

Másnap láttam, hogy arendőrség ott áll a kerítés előtt, és éppen ahhoz a kisfiúhoz beszélnek, akivel társalogtam.Elkezdett mondani a rendőröknek valamit, aztán meglátott. Okos gyerek volt, nemkapta el hirtelen a szemét, hanem körbenézett, majd vissza a rendőrökre.Hallottam amint azt mondja: „Nem láttam semmit". Bólintottam egyet, majdelindultam a másik irányba.