The Princess Of Hearts / Szünetel

~ 3. ~

~ Hedwig ~

Ahogy kinyitottam az ablakaimat, a hűvös esti levegő azonnal bejárta a szobámat, a huzat magával vitte papírjaimat az asztalról, bosszúsan néztem utánuk. Óvatosan kihajoltam a szélesre tárt ablakomon, és körülnéztem a csendes estébe. Szerencsére más nem mozgott, csak a szélben ingadozó fák és bokrok, de embert nem láttam. Lenéztem a várfalra is. Bár csak a második emeleten van a szobám, sajna a fal és a föld közötti távolság így is nagynak tűnt. Nem nagyon akartam belegondolni, hogy itt kell majd lemásszak. Mert hogy le kell másszak, más lehetőségem nemigen akad. Másként nem tudnám kivitelezni a kis találkozót. A folyosón folyamatosan őrködnek, kétóránkénti váltásban, szinte a lehetetlennel egyenlő, hogy meg tudnék lógni előlük. És maradt az ablak, ennyi a választékom.

Csendben odaosontam az ágyam széléhez, és elfújtam a gyertyáimat, így az egész szobára hirtelen sötétség borult. Mire megszokta a szemem a sötétet, minimum kétszer átestem a székemen az ablakhoz vezető rövidke utamon. A csillagok fényénél megtaláltam az ablakpárkányt, és kiültem a szélére.
"Kérlek, hagy érjek le esés nélkül a földre!" -mondtam magamban a kis imámat, mintha bármit is használna.
"Ja, és kérlek Victor később érjen oda, mint én, hogy ne kelljen végignéznie a szerencsétlenkedésemet, ámen."

Ezzel hátat is fordítottam az égnek, megkapaszkodtam a párkányban és ellöktem magam. A testem halkan puffant a várfalon. Először majdnem felsikoltottam, hiszen csak két kézzel kapaszkodtam, és ijesztő volt, hogy nincs alattam talaj, csak jóval lejjebb. A legnagyobb szerencsémre a szobám alatt nincs ablak, mert ott a konyha van, és annak nem ezen az oldalon vannak az ablakai. Meg is ijednének a szakácsok, ha hirtelen két kapálózó láb tűnne fel a semmiből!
Kerestem egy szimpatikus méretű kiszögellést, és lazítottam kezeimen. Alattam megláttam még egy kis rést a falon, ahol hiányzott a tégla, pont alkalmas ahhoz, hogy megvessem a lábamat. Az egyetlen gond az volt, hogy viszonylag távol volt tőlem.
Egy utolsó fohásszal elengedtem lassan az ablakpárkányomat, és lejjebb guggoltam a falhoz simulva. Mikor megbizonyosodtam hogy még mindig egyensúlyban vagyok, a bal lábamat elkezdtem leengedni a réshez, kapaszkodónak pedig belevájtam a körmeimet a falba, más módszert nem találtam.

"Ha most nem esek le, akkor soha!" - morogtam magamnak - "Ez inkább Nataliához való küldetés, mint hozzám..."

Mire beleléptem a kiszögellésbe, körübelül spárgahelyzetben volt a két lábam. Gyorsan elkaptam a kezemmel a kiálló téglát, és a helyéről óvatosan leengedtem a jobb lábam a bal mellé.
Innentől egész könnyen ment a lefelé mászás, már ha könnyűnek lehet nevezni a hatalmas horzsolást a lábamon és az egyik karomon, meg a gyönyörűszép leérkezésemet a földte, ami után rögtön elborultam a fűbe. Visszanézve a falra nem is tűnt olyan magasnak az ablakom, de valószínűleg ez volt az utolsó alkalmam, hogy kimásztam onnan. Hogy mit meg nem tudok tenni egy találkozóért! Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a folyamatos építkezések és átalakítások miatt lentebb a falon jóval több a rés és a kiálló tégla, mint fent.
Lassan felkászálódtam a földről, hogy az oldalamat fogva odamenjek az ominózus lámpaoszlophoz, amit a kis rajzon is láttam. Tényleg semmi fényt nem adott, körülnézve talán ez lehetett az udvar legsötétebb pontja. Tökéletes!
Annyira elfeledkeztem magamról, hogy későn vettem észre a recsegő lépteket a füvön, ami minden másodperccel egyre hangosabb lett. És sajnos túl hangosak ahhoz, hogy könnyű cipők hangjai legyenek, inkább az őrök vaskos csizmáira hasonlított. Ez csak egyet jelenthetett: meghallották az akciómat, és most idejönnek ellenőrizni...

Minden kreativitásomat összeszedve sikerült a lámpaoszlop mellé bekuporodnom, mert a bokrok túlságosan zörögnének. Még a megtalálásom előtti utolsó pillanataimban is azon nevettem magamban, hogy körübelül olyan szerencsétlenül nézhetek ki, mintha egy bújócskánál elbújtam volna egy fakanál mögé az "én nem látlak téged, te se láthatsz engem" - nevű szabálynak nem nevezhető valami alapján. De azért visszatartottam a levegőt, amikor a kanyarban forduló csizmák csikorgását hallottam.