Cirkusz

~2~

Csodálkozva néztem, ahogy a gondozók az állatokat ellássák étellel, a dolgozók pedig összerakják a sátort. Gondoltam, megkérdezek valakit, hogy hol találom Damont, így elindultam a sátoron ügyködőkhöz, akik már rutinosan csavarozták össze a léceket és ütötték bele a földbe a hatalmas szegeket, amik majd a sátort a földhöz fogják szegezni. Hiába, hogy próbáltam nem útban lenni így is sikerült neki mennem egy embernek aki pont elém lépett, miután kifordult az egyik ketrec mögül. Életemben nem láttam még akkora embert. Legalább két méter 10 centi volt, kopasz és csupa izom. És amikor azt mondom csupa izom, akkor nem arra a szálkásabb formára értem, hanem aki olyan széles mint egy kétajtós szekrény, izmai pedig majd szétrepesztik a bőrét. Csak egy nadrágba és bakancsba volt, így én kellemetlenül közelről megnézhettem izmos felső testét. Nagyot nyelve léptem hátra, majd felnéztem a tőlem minimum 40 centivel magasabb férfit, aki mosolyogva felemelte a két kezét.

- Elnézést kérek! Sokszor  elfeledkezem hogy nem egy kis ember vagyok és nem úgy közlekedek mint illik!

- S.. Semmi baj! Nem haragszom.... Elvégre mégis csak én vagyok láb alatt.

- Dehogy vagy láb alatt! A cirkusz mindekit szívesen vár, bár eléggé korán jöttél!

- Igazából a.. tulajt keresem...

- A tulajt? Ó! Biztos Damonra gondolsz! Nos, el kell szomorítsalak kedves, de ő nincs itt! A városházba ment elintézni a szokásos papírokat. De Xavier, a jobb keze biztos fogad. Miért jöttél ha szabad kérdezzem?

- Csatlakozni akarok. - a válaszom nem lepte meg őt, sőt fel is kacagot, amit nagyon nem értettem.

- Hát persze! Sajnálom, de valószínűleg nem fog menni, a cirkusznak nincsenek hiányai semmiből se, fellépőkből se, és Damon nem szereti a potya utasokat. Jobb ha haza mész, csak az idődet pazarlod.

- Köszönöm, de szeretném megpróbálni. Merre találom azt a Xaviert?

- Biztos a kúria udvarán van. Sok szerencsét, kelleni fog!

- Köszönöm... amm...

- Rock

- Rock... találó név! Én Valery vagyok. Örvendek a találkozásnak.

- Szintúgy! Szintúgy! Remélem sikerrel jársz! Kedvellek, szóval én szurkolok neked! - ahogy széles mosolyra húzta a száját a viccesen nagy bajussza felkunkorodott. A látvány nem mindennapi volt, azt mondhatom. Nevetve elköszöntem tőle és elindultam az épület felé. A hátam mögött még hallottam Rock hahotázását de ahogy haladtam előre az egyre jobban elhalkult, majd teljesen elnyelte a fújdogáló szél. Az én kedvem is odalett, ahogy egyre közelebb értem a hatalmas kőházhoz, amit egy szintén kő kerítés szegélyezett. Egy szép, fekete vas kapu törte meg az egyenes falakat, amin keresztül belátást lehetet nyerni a kert egy részére. Ahogy láttam van pár asztal és pad kirakva a sárgás-zöld fűre, a kert másik felében szép bokrok és fák zöldültek.

Járkálást nem láttam, így kicsit óvatosan nyitottam le a kapu hatalmas kilincsét, ami enyhén nyikorogva adta meg magát, majd kitárult előttem. Az apró ösvényre lépve azonnal észrevettem két embert a kert távolabbik részében. Az egyik egy magas férfi volt, fura régi ruházatban, mint amilyeneket a 17-18. században hordtak. Világos barna haja megcsillant a napfényben, ahogy lehajolt az asztal alá, hogy felvegyen valamit, amit az imént vert le. Az arcát csak egy pillanatig láthattam, de az elég volt ahhoz, hogy lássam fekete szemeit. A mellette lévő szőke lány méretei nagyon különböztek a férfiétól, talán még nálam is kisebb, bár ez a fehér fodros, szintén régi időkbeli ruhája megnehezítette a megítélésemet. Ő épp egy botot vett ki az egyik dobozból, aminek két végén kisebb csomók voltak. Ismerem ezt az eszközt. Ennek a két végét szokták meggyújtani, majd ezzel zsonglőrködnek. Már majdnem ott voltam náluk, amikor a lány észrevett és azonnal szólt a mellette lévőnek, aki felegyenesedve azonnal a szemembe nézett. Én megtorpantak és nem mertem tovább menni. A lány elengedte a botot ami vissza esett a dobozba, majd egy hatalmas mosollyal az arcán elindult felém.