Teenage Dream

Prológus

Reni Jones vagyok. Egy átlagos, Bradfordban élő, 19 éves lány vagyok. Itt születtem, és itt is fogok meghalni. Az eddigi életem meghatározó része 13 éves koromban kezdődött. Kis korom óta ismertem egy fiút, aki az általános iskolában az első barátommá vált. 4 éven keresztül jóban-rosszban egymás mellett voltunk. Legalábbis én így éreztem. Szárnyaltam a boldogságtól, ha légpuskával lőttek volna folyamatosan, akkor is csak repültem volna tovább. Igaz, külön iskolába jártunk, de mindig kerítettünk időt egymásra. Vele volt az első csókom, első szeretkezésem. Mindenemet neki adtam, a lelkemet kitettem a kapcsolatért. Már azt terveztük, hogyha találunk munkát suli után, akkor a lehető leghamarabb összeköltözünk.

Neki mindig is az volt az álma, hogy énekes legyen. Támogattam is benne. De, mostanra megbántam. 17 évesen rávette magát, hogy most már elmegy az X-Factor meghallgatására, mert múltkori jelentkezésénél nem jelent meg. Persze, szó nélkül támogattam. Segítettem neki gyakorolni, biztattam, még a meghallgatás napja előtt nála aludtam, hogy könnyebben keljen fel. Hajnal 4-kor kelt az anyukája, Ő, és én is. A négy órás utat is végig izgultan, feszülten ülte végig. Állandóan énekelte a dalt, vagy hallgatta. Bele se gondoltam, hogy ezzel a versennyel elveszthetem.

Hatalmas volt az öröm, amikor tovább jutott. Jött a tábor. Már az is nagyon rossz volt, az a pár hét, amit egymás nélkül kellett töltenünk. Megszoktam, hogy minden pénteken a karjaiban aludtam el. Lemondtam róla, nyafogás nélkül.

Lassacskán elmaradtak az SMS-ek, hívások, nemhogy a tervek és állópontok átbeszélése. Feladtam az egészet. Természetesen mindent tudtam, benne volt az újságba, a TV-ben, az interneten: a kapcsolatai. Egy másik lánnyal kavart, aztán azt csak úgy otthagyta egy idősebb nőért, aki végül megnyerte a versenyt. Idő közben a nagypapája elhunyt, a temetésen is ott voltam, de rám sem hederített. Egy szót nem bírtam vele beszélni, csak amikor már elborult az agyam és szó nélkül bementem a szobájába. Legalább fél órán át veszekedtünk. Zengett tőlünk az egész ház, még a szülei is bejöttek, de nekem ők teljesen kívül álltak. Zayn a fejemhez vágott olyanokat, amik úgy a földbe tiportak, hogy egy kavics értékesebbnek érezhette magát. Még az utolsó mondatára is emlékszek; "Már nem kellesz nekem, találok jobbat, aki mindig mellettem tud lenni." Igen, én nem tudtam, mert annyira elfoglalt az álmod utolérése, ami nélkülem nem ment volna, igaz? - gondoltam magamban. Az volt a mondat, aminél egy hatalmas pofont adtam neki. Nem érdekelt, hogy látják a szülei és megalázó. Akkor elrohantam és nem láttam azóta sem.

Napokon, heteken át sírtam. Könnyebben beteg lettem, több kilót fogytam az amúgy sem sok tömegemből, teljesen le voltam gyengülve.

Egyik nap iskolából tartottam haza, már egyedül, amikor kaptam egy telefonhívást. A rendőrök hívtak. Először arra gondoltam, hogy a bátyám valamit csinált, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Jó lett volna, ha ő csinált volna valamit. Behívtak a kórházba, hogy a szüleimmel és a testvéremmel baleset történt. Természetesen bementem, bár ne tettem volna. Láttam, ahogy újraélesztik őket, de semmi. Láttam, ahogy meghaltak. Beleégett a gondolataimba, nem telik el nap, hogy ne járna ezen az eszem. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz. Nem lesz senki, aki felnevel, nem tudok kihez fordulni. Nem lesz támaszom, nem fognak látni, ahogy családom lesz.

A legjobb barátnőm szülei segítettek, na meg persze ő is. Állták a temetés költségét, amit meg is fogok nekik adni, ha egyenesbe jövök. Az első pár hét rettentően hosszú volt, és teljesen kilátástalannak tűnt minden. Szükségem lett volna Zaynre, de nem mentem hozzájuk, nem akartam megalázni magamat. Talán Ő meg bírt volna védeni saját magamtól. Majdnem felakasztottam magamat, de a barátnőm beszélt le róla, és ezt talán soha nem tudom majd megköszönni neki.

2 év telt el, bár még mindig azt érzem, hogy nem léptem tovább a dolgokon. Remélem minél hamarabb sikerül...