Nincs más lehetőség

A kezdet

Reggel rögtön összevesztem a nevelőapámmal. Anyám úgy gondolta, hogy jó lesz a kapcsolatunk halála után is, de megmondom őszintén, előtte is csak azért nem volt kiabálás, mert nem szerettem volna anyát ezzel felzaklatni. Már akkor is beteg volt mikor hozzáment a nevelőapámhoz, ezért inkább a szobámban ültem, vagy elmentem otthonról napközben, nehogy összevesszek Jánossal, a mostohaapámmal. Az ilyen veszekedős reggelek mostanában nem ritkák, sőt, egyre csak több van. Anyám lassan 2 éve, hogy elment közölünk. Halála után 2 hónapig még nem volt veszekedés, gyászoltunk. Azután továbbra is próbáltam kerülni Jánost, és elmenni napközben, de ez csak arra emlékeztetett, hogy mennyire hülye voltam, hogy nem anyámmal töltöttem a maradék időt, ezért inkább otthon maradtam. Ekkor kezdődtek a veszekedések: Miért nem tanulsz? Miért nem fekszel le? Miért nem eszel? Miért iszol a bögrémből? Miért nincsenek barátaid? stb. Ilyenkor elegem lett a szurkálódó kérdéseiből, és egyszerűen azt mondtam: Miért kellet anyámnak megismernie téged? Ekkor persze kitört a háború, és semmi nem bírt megmaradni a házban. Én sem, ezért rendszerint ilyenkor felkaptam a kabátomat és a cipőmet és kiviharzottam a házból. De ezek csak kisebb viták lettek volna. Gondolhatná az ember, hogy akkor lett a nagyobb, amikor teljesen megsértette a személyes teremet azzal, hogy nem csak a telefonomba lesett bele, hanem a naplómat is elolvasta. Ám nem így lett, a legnagyobb vita akkor volt, amikor Tysont, a rottweileremet kirakta a házból. Rettenetesen dühös voltam, és ekkor nem mentem el, nem hátráltam meg. Akkor törtek a vázák, a poharak, a tv, a telefonja, az egyik ajtó... Ez a veszekedés addig fajult, míg megragadtam János kezét, és kirángattam a házból, Tysont pedig behoztam. Pontosabban, csak azt hittem, hogy addig tartott. Soha nem ütöttem meg semmilyen barátomat, vagy családtagomat, sem ismerősömet, de őt akkor igen. Egyet ütöttem, egyetlen egyet, nem is gondoltam, hogy ilyen harag lakozik bennem, akkor még nem, de ahogy megláttam ott feküdni a földön, némán, remegni kezdett a kezem. Magam elé emeltem, véres volt, megijedtem attól, amit tettem, és ahogy tettem; szívtelenül.

- Ez nem én vagyok! - mondogattam magamnak, aztán gyorsan, de továbbra is remegő kézzel tárcsáztam a mentőket. A kórház egyik szobájában ültem, nevelőapám az ágyon feküdt, és amikor felkelt annyit mondott:

- Látom, téged nem kell majd féltenem. - és elmosolyodott... azután, amit tettem. A kezem még akkor is remegett, és félelem volt a szemeimben. Bármit mondott, nem bírtam ránézni, nem bírtam a szemébe nézni egy jó ideig ezek után, mígnem azt mondta:

- Ettől függetlenül annak a dögnek mennie kell!

Miután kimondta, abűntudatom átváltott dühbe, és akkor még féltem magamtól. Én nem akartam senkitbántani, de ezek után átértékelődtek bennem az emberek. Utáltam minden egyesembert! Amikor megláttam valakit, undor fogott el. Tysont nem hagytam, hogyelvegye tőlem, de úgy érezhette megfutamodom, miután kiviharzottam a kórházból,mert amikor haza értem, éppen Tysont tuszkolta ki a kapun. Nem vett észre.Füttyentettem egyet, mire a kutyám odajött hozzám és leült a lábam mellé. Jánosfelém fordult, tehetetlen volt. Elsétáltam mellette, be a házba, fel aszobámba, hűséges állatom szorosan mellettem. Aznap Tysont ölelve aludtam el,ha vele voltam minden jobbnak tűnt, mintha nem lenne problémám. Arra a napranem szívesen emlékszem vissza, bár nevelőapám nem dobott ki a házból, és nemtaszított el magától, ekkor kezdődött el ez az életem. A flegma, gonosz lánylettem, akit senki se szeret.