Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

7. Új hely

Lisa szemszöge

Steve után mentem fel a lépcsőn. Egész jól nézett ki ez a hely. A folyosón indult el és a harmadik ajtón lépett be. Tágas szoba volt, de csak szekrények és az ágy volt. Semmi más. Még egy kisebb ajtó nyílt, de nem tudtam az mi lehet.

- Nem valami otthonos, bármit szeretnél csinálni azt leginkább lent tudsz - mintha mentegetőzne miatta.

- Semmi gond. Így is nagyon köszönjük - néztem rá hálásan.

Barnes meg ő, basszus. A nők szóhoz sem jutnak mellettük...kivéve a húgom.

- Nem kell megköszönni. Már régóta keresünk titeket. Nagyon ügyesek voltatok. Hogy csináltátok? - kérdezte kíváncsian.

- Inkább próbálkoztunk, de kevés sikerrel, ha ti is megtaláltatok.

- Értem. Most hagylak. Úgy egy óra múlva gyertek vacsorázni.

Bólintottam neki és néztem ahogy kimegy majd becsukja az ajtót. A táskához mentem és kinyitottam. Valamit kezdenem kell Hope-al.

Még így is visszafogta magát. Tudom mennyire undok tud lenni, de ez nem ő. Csak azzal beszél és ismerkedik meg, akivel akar. És csak azokkal kedves. Szörnyű látni, hogy mit tett a húgommal ez az egész. Régen is volt egy személyisége, de tönkre ment teljesen.

Aranyos lány volt, kedves. Segített másoknak és ezt boldogan tette. Most inkább van egyedül, pedig régen rengeteg barátja volt.

Benne van még ez, de ritkán engedi már szabadjára a valódi énjét. Inkább elrejteni és vele a traumát is, amit átélt.

Nem volt sok idő kipakolni, húsz perc alatt meg voltam, így gondoltam felhívom.

- Most jön a leszidás? - szólt bele.

- Hope. Ne legyél ilyen velük.

- Lisa, ne játszd mindig el a nagy testvér kártyád. Belementem ebbe, itt vagyunk. Legyen elég. Pár nap és megyünk el.

- Tudom - sóhajtottam. - De akkor is. Kérlek.

- Nem kellenek a kérdések és a szánakozó tekintetek. Te hazudtál nekik és ezt köszönöm, de ne kérd, hogy legyek olyan...olyan mint régen - suttogta. - Nem kell több ember körém. Elég vagy nekem te.

Majdnem elsírtam magam. Az a gyötrelem, ami a hangjában volt. Nem csak a szüleink haltak meg, mert akarta őt az a férfi.

- Rendben. Legyen - adtam meg magam. - Vacsorázni jössz?

- Lisa...

- Tehát nem - nem is gondoltam mást. - Rendben. Utána bemegyek hozzád.

- Jól van - ezzel le is tette.

Nem tudom mi lesz a feltűnő, ha ki sem jön, vagy ha ki jön és míg mindenki eszik, addig ő nem.

Már az első éjszakán kezdődött neki. Rémálom. A szüleink először. Azt mondta az álomban a kezébe adnak egy pisztolyt és neki kell fejbe lőni őket. Aztán ez kiegészült azokkal, akik még meghaltak. Vagy azokkal, akiket megismertünk. Keveset beszél róla, most már pedig egyáltalán nem.

Minden álom után hányt. Kiadott magából mindent. Úgy két hét után kezdte azt, hogy este nem eszik. Akkor is öklendezett, de nem jött ki neki semmi. Így nem vacsorázik, hanem éjszaka eszik, amikor felkel. Majdnem két éve nem aludt át egyetlen éjszakát sem.

Emlékszem mennyire hulla volt eleinte, most már valamennyire megszokta, de sűrűn fáj a feje. 2-3-4 óra alvás nem elég egy embernek. Ha délután fekszik le, akkor is álmodik, így már azt is elhagyta.