Sötét Mesék Akták (I.?)

Szúrós banda III.(/2.)

III. (/2.)

Az emlékkút, ahová vezették őket telis-tele volt olyan emlékekkel, amiket még nem szedtek szét és rakták őket üvegcsékbe, mint ahogyan azt a sünöktől meg lehetett szokni. Nem volt újdonság a fiatalok számára ez a kis találmány, jóval könnyebb volt vele emlékeket kiszedni józan emberekből, mint egy üveg segítségével. Borjos úr hamar a kút peremére mászott és onnan kezdte osztani az instrukciókat.

- Nem kell sokáig bent lenni, pár másodperc elég! A kezeket kérjük a peremen tartani, csak arra az egy emlékre tessék koncentrálni, amit oda akarnak adni, több elveszett emlékért nem vállalunk felelősséget! És kérem, ne próbálkozzanak hamis emlékekkel, mert abból úgyis csak a baj lesz. Minden értve? Remek, akkor hát, ki kezdi?

Alexandert a hideg rázta, olyan volt, mintha belázasodott volna és a benne lévő démoni erők egyre inkább kiszabadulni akarnának. Valami ott belül nagyon szeretett volna kárt tenni a környezetében.

- Majd én. – lépett előre Hari, miközben egy biztató mosolyt küldött párja felé, aki láthatóan megrettent a gondolattól, hogy a felesége csinálja ezt először.

Hari minden aggodalom nélkül lépett a kúthoz, megragadta annak peremét, majd egy mély lélegzetvétel után gondolkodás nélkül belemártotta a fejét a kút jeges vízébe. Alig pár másodperc volt az egész, Hariel mégis úgy jött fel, mint aki hálás, hogy egy perccel se kell több időt odalent töltenie.

- Áh! Gyermekkori emlék, azok bizony ritka kincsek, sokan elfelejtik őket! Köszönjük a gyűjteményhez való szíves hozzájárulását.

Hari megrázta magát és ökölbe szorított kezekkel, büszkeségét és tekintélyét megőrizve lépett hátra egyet a kúttól. A egyik legrosszabb érzés járta át, hogy most valami nagyon traumatikus dolgot kellett újra átélnie, de már nem emlékezett mi is volt az és csupán az érzés és a kongó üresség maradt utána.

- Következő vállalkozónk? – pillantott a sün Alexre, aki azt érezte bármelyik pillanatban el tudná hányni magát, úgy felfordult a gyomra, ugyanakkor könnyedén ketté is tudná harapni a kis lényt. Meg se kottyanna neki, egyetlen harapás a ragadozó fogaival és a sünnek még csak ideje sem volna felfogni, hogy meghalt.

Kiverte a rémes és egyben véres gondolatot fejéből, a sün rideg, holt pillantását és lenyelte a vér fémes fantom ízét, majd előre lépett a kúthoz. Megkereste azt az emléket, amit hajlandó volt elengedni minden probléma nélkül és elég erősnek tartotta magát ahhoz, hogy még egyszer utoljára átélje, majd egyszerűen alámerült.

Az emlék olyan volt, mintha ő csak külső szemlélőként figyelné az eseményeket és mintha csak mindre egy nosztalgikus szépia filtert húztak volna rá. Látta magát, pontosabban egy fiatalabb önmagát, még mikor bőven gyerekcipőben járt. Egy asztalnál ült valakivel, egy nővel. Az édesanyjával. Együtt ebédeltek. Tisztán élt a fejében a kép, a ragu leves, a kenyér, a tekintet, amivel édesanyja nézett rá, nem harag, nem szégyen, inkább csak csalódottság. Látta a saját alakját, egy túlságosan magas és kövér gyereket, akiről senki nem gondolta volna, hogy a magas rangú Bo-Kay báró gyermeke lehet. Senki nem gondolta, noha tagadhatatlanul szüleinek a kiköpött képmása volt, arca egyszerre Bo-Kay, mint az apja és Barovich, mint az anyja. Akkoriban derekáig érő, színtisztán barna haja, mely mentes volt az ezüst tincseitől kontyban volt összefogva feje tetején.

- Fél kézzel. Csak fél kézzel tépd! – hallotta anyja hangját, noha a nő szája a jelenetben nem mozdult – Apró falatokat, kicsiket! Na, úgy! Már megint nagy lesz, ez nem úrinőhöz illő!

- De éhes vagyok. – a saját hangja. Gyenge, gyermeki, a sírás szélén. Nem is tudta miért sírt egészen pontosan, az édesanyja nem volt vele kegyetlen.