Ük

1

Rea elcsigázottan törölte meg homlokát a több órán át tartó pakolászás után, s a mozdulattal széles porfoltot kanyarított homlokára. A por állott szagától elfintorodott.

Tudta, hogy legfiatalabb és legerősebb családtagként az ő kötelessége rendet tenni a megöröklött hagyaték között, de a bútorok, étkészletek, s vastag kartonba csomagolt dokumentumok nem hagyták magukat másnak látni, mint lomoknak. S az mégiscsak bántotta Reát, hogy egy napsütötte szombat délelőttön lomok között kell turkálnia.

Ezért is volt megsértődve a házra. A ház nem értékelte őt, Reát, a szakmájában elismert reklámszövegírót, úgy, ahogy tették ezt főnökei, kollégái és beosztottai, vagy mint szakmai ellenfelei. A ház kíméletlen volt, nem tett megkülönböztetést, bárki jött a falai közé, a dohszag nem enyhült, és a porfátyol nem oszlott, még Rea kedvéért sem.

Nyirkos iratok között matatott. Régi kötvények, fotóalbumok, átvételi elismervények, számlák, csekkbefizetések igazolásai málló papíron. Unatkozó megvetéssel pörgette őket végig az ujjai között. A fontos holmit zöld zsákba gyűjtötte, a szemétnek valót feketében.

Gondolatai az irodában jártak, azon belül is egy szép férfiú asztala körül, akinek a neve Erik volt, s történetesen Rea mentora. Megvolt őbenne minden, amit Rea amerikai filmekből lesett el, hogy ez kell neki: lobbot vető fekete haj, karakán-szögletes arccsont, pimaszul ugráló szemöldök, csillagszórószerű humor, ami mindig ég és mindig szikrázik, meg egy esetlen, bizonytalan mosoly, amit Rea sehogy sem tudott hová tenni, annyira nem illett a férfi megnyerő modorához az a bizonyos félszeg szájgörbítés, de ez csak még szimpatikusabbá tette. Megfejthetetlen fekete vad mén.

Erik most ébredezhet csak még, mindig emlegeti, hogy hétalvó, kell neki a tíz órás pihenés a tizenkét órás munka után, így hétvégén. Akkor előveszi pöttyös kis bögréjét, amit még a nagyijától kapott gyerekként, s amiből régen még a tej fölét is megitta, amikor még a nagyi csinálta a kakaót, és amikor még nem a kapszulás kávét döntötte belőle magába literszám. Erről a bögréről meg a nagyiról volt egy fotó Erik asztalán, innen tudta ezt Rea. S Rea képzelete továbbszőtte a mesét, szúrós-bolyhos gyapjúkardigánokról álmodott, amikben Erik vakaródzik, és Rea segít neki megvakarni a hátát, nyakát, lapockáját. Aztán Rea gondolatai éles kanyart vettek a meleg családi fészek nyújtotta örömöktől, és nem volt már sehol a pöttyös bögre, a horgolt pulóver, csak ő, meg a mezítelen lapocka, amin olyan jó végigkarmolni, legalábbis Rea ezt gondolta, hogy jó lehet.

Egy füzet kiesett a kezéből, erre rebbent fel.

A füzetre is haragudott, az egész ósdi házzal együtt. Ha nem volna mindez, több eséllyel kortyolhatná ott a maga kávéját, ahol Erik is teszi. Egy fényes, tiszta nappaliban, ahol semmi por, csak csillogó üvegasztal és vágott virág.

Ehelyett most itt ette a fene. S hiába győzködte magát, hogy minél gyorsabban halad, annál gyorsabban szabadul, mégsem tudott hamarjában végezni az itteni teendőkkel. Eljött ide minden hétvégén, hónapok óta, bár másfél óra kocsiút volt ez a fővárostól, és válogatta a lomokat a nyirkos kisházban, míg kint kukorékoltak a kakasok, s ő benn Erik kávéjáról ábrándozott.

Most lehajolt. Nem is füzet volt az, hanem napló, kemény kötésű, vaskos, foszladozó, régi papír illatú nehéz kötet.

Óvatosan a kezébe vette. Belelapozott. Száradt virágok aromája párállt ki a lapok közül. Virágok, amikben egykor élet volt, s most csak életük leheletét lehet érezni.

Olyan mélyen ismerős volt ez az illat, ez az érzés. Reát repeső izgalom öntötte el. Ez volt az első alkalom, hogy érdeklődést keltett benne egy itteni tárgy, s szinte remegett felforrósodott keze, ahogy a naplót a fogta.