Sötét Mesék Akták (I.?)

Utómunkák

Alexander ott állt az ajtó előtt. A szobát aranysárga fényárban fürdető napsugarak némán jelezte az éjszaka közeledtét, mely az erdő szívében még hamarabb elérkezik, mint másutt. A férfi nyújtózkodott, elgémberedett végtagjait próbálta kissé felfrissíteni mielőtt még megtért volna párjához az ágyukba.

Hariel már ott feküdt, egy olyan könyvet olvasott, amit Alexander szerzett neki születésnapjára. Egy könyv, ami még legalább egy évig ki sem jön ezen a síkon.

Alex termete ellenére igyekezett macskához hasonló finomsággal bemászni szerelme mellé az ágyba, bebújt a takaró alá és fejét megpihentette szerelme hasán.

- Így jó? - kérdezte Hari szelíd mosollyal, mire Alex csak igenlő dünnyögést hallatott és egyértelmű volt, hogy gyorsan el fogja nyomni őt az álom, amit csak elősegített, hogy párja neki állt barna és ezüst tincseit cirógatni.

- Sasha... - suttogta a kisebb termetű, jóval éberebb könyvtáros.

- Hm?

- Én... nálam van az emlék, amit felajánlottál.

A könyvtáros szemei lassan kinyíltak erre és felpillantott szerelmére.

- Sajnálom... kivetessük?

- Nem kell, csak... akartam, hogy tudj róla, hogy nálam van, ha szeretnéd.

- Mm... biztos jó okom volt odaadni.

Az biztos, gondolta Hari igencsak szomorúan.

- De tényleg nem akarom, hogy te hordozd az én terhemet. Mármint nem zavar, ha nálad van, de nem akarom, hogy azt érezd muszáj... Sebastian biztos kivenné, ha megkérjük.

- Nem teher. - felelte, tovább cirógatva szerelme haját - Semmi nem teher, ami te vagy.

Csupán egy újabb bepillantást kaphatott abba, hogy látta férje a dolgokat. Milyen külső személynek érezte magát mindenki máshoz képest. Valahol jó volt tudni, hogy nem bánja, ha ő tud erről a dologról.

- Mit gondolsz, elég nagy felfordulást hagytunk a takarítóknak? - váltott témát a férfi egy kaján vigyorral. Hari csak mosolygott.

- Ó, biztosan megoldják... valahogy...

Marika néni a tipikus, kedves, idős hölgy volt. Olyasvalaki, akit minden kollégája tisztelt és szeretett és erre minden okuk meg is volt. Olyasvalaki, akinek nem csak az otthonka állt jól, de a kosztümruha is, amihez tupírozott, ősz haja tökéletesen passzolt színében. Ráncokkal telített arcára szelíd mosoly ült ki, ahogy végig tekintett a sünök kitakarított raktárán.

- Szép munka fiúk, igazán szép munka! – dicsérte meg csapatát, majd tekintete az egyik fiatalra siklott – Mi baj Norman?

- Én... öhm... az egyik még... az egyik még él, asszonyom. – felelte a fiatal könyvtáros. A nő mosolya nem tűnt el, de intett a csapatnak, hogy távozhatnak.

- Mária... - lépett mellé Elodie, hasonló korban lévő partnere.

- Semmi baj. Van kedved megnézni velem?

- A nő némán biccentett és alig észrevehetően kibiztosította pisztolyát.

A polcok mögött, az egyik sarokban hevert a sötét lény. Láthatóan túl gyenge volt hozzá, hogy elmeneküljön, vagy végezzen a két Sötét Meséssel. Ahogy meglátta a közeledő nőket, halkan nevetni kezdett.

- Körbe-körbe rózsa, zsebemben a csokra, hamu, hamu, mind elesünk... – énekelte halk, rekedt hangján a lény.

Mária leguggolt elé, nem túl messze, de kellő távolságban, hogy ne tudjon kárt tenni benne.

- Te határozottan elestél kedves... senki nem segített fel?

- Könyvtáros kurvák... - nevetett, de nevetése egy köhögésbe fulladt – Igazából rólatok énekelek...

- Hm... milyen figyelmes.

- Mária, menjünk, ez a befogók dolga! – siettette Elodie, de partnere nem tágított.

- A porba fog hullani a könyvtáratok, minden egyes könyvtár...

- A könyvtár mi vagyunk drága, nem fogunk összeroppanni. A Rend akkor is élni fog, ha ti halomra hulltok is a mesteretek keze alatt. – felelte a nő mosolyogva, egy pillanatra sem remegve meg hitében.

- Mind a sötétségben fogtok hajlongni!

- Nem hiszem, a Narrátor és a Kurátor sose engednék.

- Ne beszélj róla!

- Kiről? A Narrátorról? Vagy a Kurátorról? Tán félsz tőlük?

- A könyvtár nem láthat mindent! – morgott a lény.

Mária közelebb hajolt és levette mindaddig orrán pihenő napszemüvegét, mely felemás szemeit takarta.

- A könyvtár mindent lát.