Nincs más lehetőség

A fal? Láthatatlan, de Áttörése? Lehetetlen.

Miután hivatalosan is Jessika felvett futószárazónak, naponta jártam a lovardába. Először futószáraztam, majd lovagolhattam egy kicsit. Ilyenkor egyedül voltam az egész pályán. Olyan nyugodt volt minden körülöttem! Csend, béke, lódobogás. Csak ezt éreztem végig, így ilyenkor talán még többre is voltam képes, mint például egy normális órán, ahol 5-10 ember kígyózik egymás hegyén, hátán. Egy ilyen késő délutáni napon Jessika meglátott, ahogy Bambusszal, a fakó keverék lóval (biztos vagyok benne, hogy arab is van benne, mert van, amikor úgy üget, mint ahogy az arabok is szoktak, amikor illegetik magukat. Kecses egy ló, az biztos) éppen egy 1 méter 20 cm-es akadályt ugrunk át. Miután lenyergeltem Bambuszt odajött hozzám:

- Úgy döntöttem, hogy órát fogok tartani neked, és a tavaszi ugró versenyen részt veszel Bambusszal.

- Hogy mi?- kérdeztem totálisan megdöbbenve.

- Jól hallottad, holnap a 2. futószáras órád után várlak Bambusszal a kinti pályán.

- Ömm... oké... - mást nem tudtam mondani, egyszerűen le voltam sokkolva.

*

Másnap a második órám Bencével volt.

- Amúgy mizu veled? Nem láttalak mostanában graffitizni. - szólalt meg.

- Ja, sajnos veled kell itt lennem, ezért nem érek rá.

- De szomorú, így a rendőröknek nincs semmi dolguk! - mosolygott Bence.

- Aha, szomorú.

- Egyszerűen nem értem! - kiáltott fel Bence.

- Mégis mit? - kérdeztem furán.

- Másoknál ilyenkor már rég megtört a fal, és barátok lettünk, érted? Te meg alig nevetsz, távolságtartó vagy! Be vagy zárkózva, és nem értem. Nem értem miért! - szakadt ki belőle. Ez a mondata egy kicsit fájt, mert tökéletesen rátapintott a lényegre.

- Akkor menj másokhoz! - mondtam kegyetlenül. Éreztem, ha valami mást mondok, megtörök. Azt nem tudtam volna elviselni. Láttam Bencén, hogy ez most rosszulesett neki, de rezzenéstelen arccal néztem magam elé. Nem fogok megnyílni neki, akkor sem, ha azzal jobb lenne nekem is. Nem fogok! Ezeket mondogattam magamban, és nézegettem az órámat, némán vezettem le a lovaglást, csupán ha feladatot adtam, akkor szólaltam meg. Az óra után gyorsan lepucoltam, és felnyergeltem Bambuszt, majd kivittem a pályára, ahol ugró akadályok fogadtak.

- 90-130 cm. - informált Jessika, amint mellé értem.

- Ó...

- Ne lépj egyet hátra tőlem is azért, mert félsz, hogy egy kisgyereket megszeretsz, csak most túl gyorsan akart közeledni feléd! - mondta meg könyörtelenül Jessika, hogy hogyan látja a helyzetet.

- Nem kezdem megszeretni, csak elviselem. - védekeztem.

- Elviselni az apádat viseled el, őt kezded megszeretni. - mutatott a közeledő fiú irányába.

- Először is, nem az apám, másodszor pedig, nem kezdem megszeretni, oké?! - zártam le a témát.

- Oké, nyugi. - tette fel a kezét Jessi védekezőleg. Talán csak tőle viselem el a "nyugit"? Ezen el kell gondolkoznom...

Ellenőriztem a hevedert, majd felszálltam Bambuszra.

- Séta jobb kézre! - adta ki az utasítást Jessi.

- Igenis! - mosolyodtam el, miközben a homlokomhoz emeltem egyik kezemet szalutálás képpen.

Ezután jobb és bal kézre, könnyű-, és tanügetés következett.

- De helyes lábon, ugye? – nevetett fel Jessi. Hupsz. - Jó, akkor leül tanügetésbe, c-nél felkészíti a lovat a vágtára. Belső hajlítás, a pálya szélén megyünk, és akkor m-től beugrat vágtába, egy teljes kört mentek, majd a második körben h-nál felvesz ügetésbe! Dombon felfelé se lassít! Gyerünk, gyerünk, és hajt, hajt, ügyes! M-től k-ig átlóváltás sétában, járásra érve ügetés, és a-nál felkészít vágtára!

- Egész kör? - kérdezem. Igen! De lássam, hogy hajlik az a ló, mielőtt beugratod! Szép! Jó, felvesz ügetés, lépés. Állj! Bal váll körül röviden hátra arc! M-től f-ig belső állítás.

Az óra gyorsan eltelt, miután elkezdtük az ugratást. Egyet levertünk, a 130 cm-eset, de én büszke vagyok magamra és Bambuszra is, ez nem volt rossz! Bár a belső állítást nem annyira szerette volna megcsinálni, de attól még nagyon ügyes volt. Csak az óra végén vettem észre, hogy Bence végignézte az egészet. Végignézte állva, pedig több mint 1 órás edzés volt, ha a lesétáltatást is beleszámoljuk.

- Ügyes voltál! - szólalt meg Bence mikor kimentem a pályáról.

- Kösz. – mosolyodtam el egy másodpercre, és a bokszok felé vettem az irányt, Bence utánam. - Anyukád hol van?

- Elment, azt mondta ő ezt nem várja végig. – hajtotta le a fejét.

- Hazaviszlek, csak körülbelül fél óra, oké?

- Oks, akkor felhívom anyát! - lelkesedett Bence.

*

Az autóúton megszólalt a Valmar egyik dala, az Úristen.

-Jaj, ne! - kiáltott fel Bence keservesen, és megpróbálta kikapcsolni a rádiót, de én a kezére csaptam. - Na ne, úgye te nem szereted ezt? - nézett rám a fiú rémülten.

- AZT MONDOM ÚÚÚÚÚRISTEN, ki ez a láány, ki ez a láány, azt mondom ÚÚRISTEN, ki ez a láány, ki ez a láány? - énekeltem.

- Neeeee, csak ezt ne! - tiltakozott Bence, és befogta a fülét. Mivel éppen piros lámpánál álltunk, ezért elrántottam a kezét a fülétől, és a hullámozva elkezdtem még hangosabban énekelni a dalt. Bence először szörnyülködve nézett rám, aztán már csak nevetett, és végül beszállt.

- Azt mondom OMG, bennedmegláttam Marilyn Monroe hasonmását, Ja, minden szempár kíséri a mozgását... -énekeltük egyszerre. A kocsiút ezzel telt, ugyanis nemsokára megérkeztünk aházukhoz, és Bence kiszállt, én pedig hazavezettem. Ez a nap jó volt, legalábbez!