Descendants of the Sun

17 fejezet

Két órával és negyven perccel később Yibo a Wang társaság Embraer Lineage 1000 magánrepülőjének ovális ablakán bámult kifelé. Alatta Nanping városa úgy terült el, mintha legóból lenne; a szegény és gazdag, kereskedelmi és mezőgazdasági, kertvárosias és sűrűn beépített területek a magasból mind csak kétdimenziósnak tűntek.

Miközben a gép a leszállópálya fölé kanyarodott, a lemenő nap sugarai beszűrődtek a kerek ablakon. Miközben a repülő a kifutópályára döccent, Yibo gyomra görcsbe rándult... Úristen, mennyi oka volt annak, hogy nem akart visszatérni Nanpingbe, és szinte mindegyik azzal a férfival függött össze, akit szeretett, de elveszített.

Hát persze, hiszen Xiao Zhan állt a hosszú lista élén.

A repülőtéren átszállt a sötétített üvegű fekete Range Roverbe, amely egyenesen a Wang birtokra hajtott. Áthaladtak a három méter magas, monogramos kovácsoltvas kapun és elindultal felfelé a kertekkel, magas fenyvesekkel szegélyett emelkedőn.

A két szintes, magas homokszín ház ott tornyosult előtte a domb tetején. Mivel már elmúlt este hét, az egész ház fényárban úszott, amitől még inkább álomszerűnek hatott. A Range Rover megkerülte a szökőkutat, a sofőr leparkolt a főbejárathoz vezető lépcsősor alján és leállította a motort.

Amint megálltak, a komornyik megjelent az autó mellett és kinyitotta az ajtaját.

Yibo kiszállt, majd felsietett a lépcsőn.

A házban minden lámpa égett, így egyetlen részlet sem kerülhette el a figyelmét: a bejárati ajtón megcsillanó bronz kopogtató; a stadion méretű előcsarnok, ahonnan a nagyszabású lépcsőház nyílt; a nagy lépcsősor; a végtelen szalon. A ház eleganciája és a mindenhol érezhető, édes tisztítóillatával olyan volt, mint egy tökéletesen méretre szabott öltöny.

Abban a szent pillanatban, hogy elindult az íves főlépcső irányába, fülsüketítő kutyaugatás hangzott fel a semmiből.

Yibo rémülten fordult meg.

A félhomályos folyosó sötétjéből egy fekete árnyék, egy hatalmas kutya lépett elő. Pusztító tekintete Yibora szegeződött, miközben masszív lábai némán taposták a márványpadlót. Bundája ébenfekete volt, kivéve lábainak vörös harisnyáját. Már maga az megjelenése is olyan volt, mintha egy ősi mítoszból lépett volna elő, de igazán csak mélyen ülő, szénfekete szemei tükrözték vissza igazi természetét; befogadhatatlanok és rejtélyesek voltak.

Kitartóan morogva és vicsorogva figyelte őt, minden lélegzetvételére a kutya izmai megfeszültek, mintha csak arra várna, hogy lecsaphasson egy meggondolatlan lépésre.

A levegőben vibrált a feszültség, ahogy ott álltak egymással szemben.

Az előtéren átsuhanó hideg szellő egy-egy elhaló gally ropogását és távoli zajokat is hozott magával, de egy pillanatra sem vonta el a kutya figyelmét, csak állt ott és meredt rá.

- Ne aggódj, nem harap.

Yibo megdermedt.

A hang tulajdonosát még nem látta, de azonnal felismerte annak melegét és dallamos rezdülését.

Xiao Zhan hangját.

Mielőtt megfordult volna, hogy a férfi szemébe nézzen, – aki a lépcsőfordulóban állt – az első alkalommal azóta, hogy hátatfordított neki, amikor az apját választotta helyette, máris rájött három dologra: az első, hogy Xiao Zhan pontosan ugyanúgy néz ki, mint korábban; a második, hogy ez számára egyáltalán nem kecsegtet semmi jóval; és a harmadik, hogy ha egyáltalán maradt némi józan esze, automatikus ismétlésre állítja képzeletében, amit a másik majdnem négy éve művelt vele, és semmi másra nem gondol.

Az utóbbit két okból nem hagyhatta figyelmen kívül: az egyik a férfi ujjába csimpaszkodó nagyjából négy év körüli, fekete hajú kislány volt, akinek hatalmas mogyoróbarna szemeiben gyermeki kíváncsiság csillogott. Ahogy tett egy lépést a lépcső felé, egy másik részlet is megragadta Yibo figyelmét: Xiao Zhan gömbölyödő hasa. Az férfi... állapotos volt – jól láthatóan a negyedik vagy az ötödik hónapban járt.

A kép teljességét képezte ez az intim családi pillanat... a férfi, akibe szerelmes, egy gyermekkel az oldalán, és egy másikkal a szíve alatt... az apja gyerekei... a féltestvérei...

Végtelen keserűség töltötte el a szívét a felismeréstől.

A kettejük közötti távolság – minden szempontból – olyan mélynek tűnt, amit lehetetlen lenne áthidalni... de mégis a Xiao Zhan érzett vágya hirtelen újjáéledt, és most mintha ezerszeresére erősödött volna... amit már nem tudott volna már semmi sem csillapítani... sem az idő, sem a távolság.

De már soha többé nem lehet olyan, mint azelőtt.

Amikor megszólalt, mérhetetlen keserűség és fájdalom áradt a hangjából, gúnnyal és megvetéssel átitatott szavai csontig hatoltak:

- Nahát... – dörmögte Yibo, miközben tett néhány lépést előre, majd megállt a lépcső legalsó fokán. – milyen gyönyörű családdal ajándékoztad meg az apámat.

Az az aprócska mosoly, amit Xiao Zhan egy pillanattal előbb nagy nehezen magára erőltetett, azonnal lehervadt az arcáról.

- Yibo...

Yibo gyűlölte a férfi hangjából kicsendülő fájdalmat.

Nem akarta hallani.

Tőle nem.

Hagyta, hogy pillanatnyi dühe eluralkodjon rajta, és olyan durva hangon szólalt meg, mintha homokot nyelt volna: – Hallgass! Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! Már nem jelentesz nekem semmit... azóta nem, hogy eladtad magad pénzért és az apám ágyába bujtál! – emelte fel egyre jobban a hangját.

Miután a szavak, mint éles pengék, kicsúsztak a száját, Xiao Zhan összerezzent, mellett a kislány rémülten kapott a mamája keze után – ez az aprócska mozdulat mindkettőjüket kizökkentette a feszültség nyújtotta helyzetből.

Yibo dühösen fújtatott, de minden egyes lélegzetvétellel egy jobban undorodott magától. Ahogy Xiao Zhan tekintetéből kiszökött a fény, és pillantása üressé vált, Yibo mellkasába olyan fájdalom nyilallt, melyre nem volt felkészülve.

A beálló csend sűrűvé és nyomasztóvá vált.

Szeretett volna valamit mondani, szeretett volna bocsánatot kérni... de ahogy arca eltorzult a lelkében dúló gyűlölettől és keserűségtől, egy hangot sem volt képes kierőszakolni a torkán. Lelkiismeret-furdalása hullámokban érte el őt; mindent elborító, fojtogató és könyörtelenül őszinte. Tudta, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel sosem fogja tudni teljesen helyrehozni azt az érzelmi törést, amelyet a szavaival okozott.

Egy örökkévalósággal később, miután Xiao Zhan elfordította róla átható, kutató tekintetét, amivel fürkészte, a lánya felé fordult és kisimított az arcából egy hosszú sötét tincset.

- Értem. – szipogta Xiao Zhan. Vállának enyhe remegése olyan volt, mint egy elszakadt húr rezonanciája... láthatatlan, de erős hatást gyakorolt mindenkire. – Yangzi!* – kiáltotta zaklatottan, mire a kutya azonnal abbahagyta a morgást, érdeklődő tekintettel felszaladt a lépcsőn, és hűséges védelmezőként követte a kis családot fel az emeletre.

Egy lépést tett előre, de rögtön vissza is hátrált amikor háta mögött hatalmas erővel bevágódott a bejárati ajtó, mire megpördült.

Lisha állt mögötte, perzselő tekintetében csak a feneketlen dühöt látta.

- Mondd... neked teljesen elment a józan eszed?

—

* jelentése: Árnyék