Maybe

1.

Minden változik. Ezzel gondolom nem mondtam túl nagy újdonságot.
Vannak kis, és nagy változások, ezeket minden ember másképp éli meg.
Talán ettől is függ a személyiségünk. Hogy hogyan éljük meg a dolgokat.

Például ha a barátaim most a helyembe lennének, és ott állnának a családi házuk küszöbén, kezükben egy bőröndel, amiben az egész életük benne van bizonyára sírnának.

Én viszont nem érzek mást csak boldogságot. Azt a bizonyos boldogságot, amikor mintha ezernyi pillangó repkedne a testedben, és szinte érezed hogy izzik a szabadság a véredben.

Amikor egy gyermeki naívsággal tudsz örülni annak hogy kiköltözöl régi otthonodból, és magad mögött hagysz mindent.

Képzeletbeli monológomból a kutyám zökkentett ki, azzal hogy nedves, fekete orrát a bokámnak nyomta.

Ezt egy jelzésnek vettem, ezért megfogtam, és beraktam az autóm hátsó ülésére.
A kis, fekete keverék boldogan csóválta a farkát, úgy tűnt mintha megérezné a változást.

-Jól van Lina- motyogtam halkan, miközben hosszan babráltam a póráz rögzítésével - Jól nézd meg a házat, mert remélhetőleg egy jó ideig nem térünk vissza.

Azt nem tudom hogy mi járhatott a fejében, mindenesetre hevesen csóválni kezdte a farkát.

Még utoljára végig néztem Alsódobsza főutcáján.
Egy egész gyerekkort, no meg két évet hagyok most magam mögött, azért hogy Pestre költözhessek. Ez talán életem legnagyobb döntése, hogy pozitív vagy negatív azt nem tudom.

Épp szálltam volna be az autóba amikor anya jött ki a házból. Maga mögött becsapta a fekete ajtót, és kissé részeges imbolygással elindult felém.

-Zzzsófiikám gyere visa- formálta nehezen a szavakat. -Nem hagyhatsz itt!

Szomorúan megráztam a fejem.
-Anya hulla részeg vagy, és még csak délután öt óra van. Én elköltözöm itthonról, mivel húsz éves felnőtt, önálló nő vagyok, most pedig megyek. A saját pénzemből, szóval azt sem mondhatod hogy kölcsön.

Odaléptem hozzá, és esetlenül megöleltem.

-Szia! - motyogtam halkan.

Nem válaszolt, túl ittas volt hozzá.
Beültem az autóba, majd kitolattam az utcára.
Lassan indultam, utoljára megcsodálva a borsodi tájat.

Hogy jó ötlet volt-e otthagyni az alkoholista anyámat, és az ország túlfelére költözni? Semmiképp sem.
Viszont mi mást tehettem volna?
Két évet így is elvesztegettem az életemből. Nem mentem egyetemre, miatta maradtam egy isten háta mögötti faluban. Vagyis inkább ezzel nyugtatom magam. Az igazság az hogy apa miatta maradtam aki rákos beteg volt. Az csak közre játszott hogy anya semmiképp sem akart elengedni.

Bizonyára ezeket a sorokat olvasva felmerülhet a kérdés. Honnan volt ennyi pénzem?
Hiszen manapság nem könnyű külön költözni, főleg nem Pestre.
Két szó: apám öröksége.

Amikor fél évvel ezelőtt meghalt, szinte mindent rám hagyott, úgy gondolta anyámnak ott a stabil állása. Akkor még nem tudta hogy a gyász mit fog kihozni anyuból...
Hát igen, sosem voltunk szegények, bár a fő kenyérkereső apa volt.

Így rám maradt a fővárosban lévő lakásunk, egy régi Suzuki, és apa pénzének a fele.

Lassan, és óvatosan vettem a kanyarokat, minden egyes fordulóval közelebb érve az új életemhez.

Amikor körübelül három órával később beértem a fővárosba, legszívesebben sikítottam volna örömömben. Ezt viszont azért sem tehettem meg, mert kétszer eltévedtem olyan rutintalanul vezettem a forgalomban.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az egyik panel előtt megszólalt a GPS

-Megérkeztél a célponthoz. Az úticélod a bal oldalon található.

Kiszálltam az autóból, és kirángattam a csomagtartóból a bőröndöm. Megragadtam Lina pórázát, majd felnéztem a hatalmas, sárga épületre.

-Hát itt lennénk- mondtam sokkal inkább magamnak, mint a kutyusomnak, aki vadul rángatta a pórázt.

Beléptem a lépcsőházba, majd Linára való tekintettel a lépcsőn kezdtem el felcibálni a bőröndömet, a 3/b lakásba.

Amikor egészen kicsi voltam itt éltünk, de amikor két éves lettem elköltöztünk. A szüleim úgy gondolták hogy egy kisgyerekkel jobb a falusi élet, hiszen van hol szaladgálnia.

Mikor elfordítottam a kulcsot a zárban megcsapott a por, és doh szaga. Az egész lakás üres volt, csak az a pár bútor volt bent amit itt hagytunk, és az ágyam amit már egy hete elhoztam otthonról.

Büszkén körbe néztem, majd letettem a kutyusom ágyát a konyhába, és töltöttem neki egy tál vizet.

Ezután a következő utam a hálóba vezetett. Itt csak az ágyam volt, és az a néhány polc amit hátra hagytunk a költözéskor.

Letettem a bőröndöm, és kiléptem az apró erkélyre.
Bőrömet megcsapta a langyos július esti levegő, majd egy nagy sóhajtással vissza fordultam és elkezdtem kipakolni.

Összesen két bőröndöt, meg egy kézitáskát hoztam.
Két hét múlva hétvégén megyek haza, majd akkor hozom a kevésbé fontos dolgokat.

Most csak ruhákat, néhány tányért, ágyneműt, és személyes tárgyakat hoztam.
A háztartási kellékeket majd úgyis megveszem itt.

Miután nagyjából berendezkedtem felhívtam a legjobb, és egyetlen barátnőmet, Dittát.
Vele a gimi első napja óta vagyok jóban, és azóta mindenben támogatjuk egymást, noha ellentétei vagyunk egymásnak. Mint a tűz és víz.

-Zsófi már azt hittem elfelejtettél -szólt bele köszönés nélkül -vagy lecseréltél valami flancos pesti lányra.

-Ezt még te sem gondolod komolyan-nevettem- téged lecserélni az öngyilkos kísérletnek nyilvánulna, mert másnap megjelennél az ajtómban egy késsel.

Még pár percig beszéltünk, majd lefeküdtem aludni.
Hulla fáradt voltam. Rengeteg minden történt velem egy nap alatt. Ám éjfél után hangos zenére keltem föl.

Egy ideig háton fekve hallgattam, majd elhatároztam hogy fölmegyek szólni hogy halkítsák le.