A szoba

Fogoly vagyok, bár az ablak mégis nyitva.
A ki-be menés nincs megtiltva,
De valami visszahúz, egy lélek
Így kimenni mégiscsak reszketek, félek.

E szoba oly ismerős, de valahogy mégsem.
Itt van minden amit szeretek, de én nem.
Más mondja hogy kupi, én meg azt hogy rend.
Manapság a botrány a trend.

A zene szól annak fülébe, ki mer hallgatni.
Nem egy olyan dallam, ami meg fog maradni,
De a szövegét soha nem fejeljted,
És csak dúdolod, dúdolod, amíg teheted

Ha lenézel, ott a sok kotta.
Valamikor az is ki lesz dobva.
El tudnám én játszani, csak olvasni túl nehéz,
Mint mikor éneklek, és torkomat ragadja egy kéz.

Az a bizonyos kéz, mi nem beszél, csak azt mondja: Állj!
Ha billentyűt éri fáradt kezem, azt mondja: Mást csinálj!
Hangszálam megfogja, kitépi, eldobja.
És a hangot megintcsak belémfojtja.

Mi régen rózsaszín volt, most szürke.
A levegő is ki van hűlve...
Mint a döglött pillangó a falon,
Mi még lehet élt egy napon.

S, ha már fal, itt a sok csendélet, és táj,
Ránézni  mégiscsak fáj.
És hogy alkotni? Sok óra és munka...
Legbelül mégis tudom, soha nem lesz szépnek, jónak mondva.

A sok kritika, olyantól ki soha nem fogott ecsetet
Soha meg sem ismerte az alkotói esetet
Egy szót mond és vége
A sok munka mind szét lesz tépve

És ő még csak nem is tudta, hogy mindezt ő okozta,
De egyre csak mondta, mondta, mondta:
Ez nem művészet, csak pingálás.
Nem is tudta miről beszélt, de az persze más

Így  halt meg a lélek, nincs több vélemény,
Kivéve a sok zöld növény.
Mit keres ebben az apokaliptikus állapotban egy anyósnyelv?
Ki-ki milyen rendetlen, de zöld mégiscsak elv.

Zöld? Lehet tőlem lila vagy rózsaszín,
A párkány alatt pihen, és ellepi a kín
Küzd az életért, mint a barátság
Eldobnia magától mégiscsak badarság

A sok régi holmi az ablak alatt fekszik tétlen,
Szobában a helyét nem leli a szerencsétlen.
Hánykolódik a sok kő és ásvány,
Szépnek szép, de ránézni rossz látvány.

Haj! És az üvegben ott a haj...
Végre! Megtettem, levágtam, ezzel még nem is lenne baj.
Csak amiért történt a csonkítás,
Mondván mondva divatos, ez volt a nagy kábítás.

A víz kiömlött, az olló már megint tettes,
A tánc dressz bánta, de bánja csak, eleve defektes.
A spicc cipő is odavaló, a szemétbe!
Pedig nem volt ám olcsó, a picsába! Khm a fenébe!

És a sok papír, az a rengeteg irat,
Mind széttépve, és a tanár az egyikből pont holnap írat.
A tempera is ráfolyt, mint ragasztó a festényre,
Folyjon csak ha akar, úgyis szar volt, folyjon kedvére!

Itt egy holmi, ott egy cucc, azt mondják csak gedva.
Tény hogy a föld poros, csupa redva.
Szánakozva nézik, ide minden csak be van zsúfolva,
De a gyertya? A láng... A lángja még nincs kioltva...

Majd ki lesz...