Maybe

2.

Lassan, lépésről lépésre sétáltam fel a lépcsőn.
Nagyokat ásítottam, és még az álom utolsó morzsáit dörzsöltem ki a szememből.

Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz egyre jobban lehetett hallani a zene foszlányait.

Valami mostani magyar sláger volt, mert már hallottam azelőtt a rádióban, viszont sose szerettem igazán a magyar zenét.

Nem tudom hogy ez hogy alakult ki, de csak angol zenét hallgatok, abból viszont mindent.

Az ajtó előtt, ahonnan a zaj szűrődött megáltam, és kifújtam magam, gondolatban mérlegeltem hogy kopogjak, vagy csengessek.
Végül a kopogás mellett döntöttem
Szinte azonnal nyílt az ajtó, és egy magas, barna hajú, zöld szemű srác dugta ki a fejét. A szemein látszódott hogy tekintélyes mennyiségű alkoholt fogyasztott el az este folyamán.

-Mit akarsz?- vetette oda nekem, kissé flegmán.

-Öhm lehalkítanátok a zenét? Aludni próbálok!

Erre csak rám nézett, majd pár másodperc szünet után szólalt meg újra.

-Nem

Ezzel becsapta volna az ajtót, ha belülről valaki nem fogta volna meg.
A kéznek hamar megjelent a tulajdonosa is.

Egy újabb fiú. Kicsit alacsonyabb volt mint aki ajtót nyitott, és neki szőke haja volt.

-Szia én Ádám vagyok. Ő pedig Milán - mutatott rá a barna hajúra, akit ezek szerint Milánnak hívnak. -Bocsi miatta amúgy eskü jó fej, csak most van túl egy szakításon, és ráadásul még ivott is. Amúgy pedig igen, lejjebb vesszük a hangerőt.

-Oké, azt hiszem - mondtam miközben megfordultam, hogy vissza menjek az én lakásomba.

A hátam mögött még hallottam hogy Milán kiakad Ádámra.

-Haver muszáj az életem történetét ismertetni minden random szembe jövő lánnyal?

-Ö nem csak szembe jött, ő konkrétan bekopogott.

Ezen mosolyogtam egy jót, majd vissza indultam a saját lakásomba. A zene tényleg elhalkult, így simán vissza aludtam.

Reggel gyorsan összekaptam magam, majd elindultam dolgozni.

Már múlt héten voltam állásinterjún, és fölvettek egy közeli kávézóba pultosnak.

Mármint tudom ez egy elcsépelt klisé munka, amit a könyvekben a főszereplők szoktak dolgozni, de két évnyi bolti eladóság után ez már meg sem kottyant.

Semmi más dolgom nem volt mint kiszolgálni az embereket, majd kedvesen mosolyogva mondani nekik hogy: „legyen szép napja"

Persze először mindent megmutattak, mit hol találok stb, de aztán gyorsan belerázódtam a munkába.

Úgy délután kettő felé belépett egy ismerős arc.
Szőke haj, átlagos magasság, kék szem.

-Áh te vagy a tegnapi lány. Nem is tudtam hogy itt dolgozol, pedig ez a törzshelyünk.

-Ma kezdtem, mit adhatok?

- A telefonszámod. Amúgy meg egy Lattét, és egy muffint.

-Attól tartok csak az utóbbi kettővel szolgálhatok - fintorogtam látványosan.

Amikor elfordultam hogy elkészítsem a kávét majdnem kibuggyant belőlem a nevetés.

Ilyen béna csajozós szöveget életemben nem hallottam még, de a maga módján mégis aranyos volt.

Amikor elkészült a rendelése, kivittem Ádám asztalához.

-A telefonszámot nem kapom meg? - biggyesztette ajkát viccesen.

-Nem- mosolyogtam rá tündérien, majd visszatértem a munkámhoz.

Sorra töltöttem a kávét, folyamatosan cserélődtek az arcok, a nap végére már szinte hányingerem volt a kávé szagától.

A munkaidőm lejártával kiléptem az ajtón, és rögtön megcsapott a hűvös levegő. Észre sem vettem hogy a nyári hőségből mikor fordult hűvössé az idő.

Megszaporáztam a lépteimet, és a lehető leggyorsabban értem el a villamosmegállóhoz.

Na igen, amikor arról álmodoztam hogy itt fogok élni nem arra gondoltam hogy egy vizelet szagú villamoson fogok izzadt emberekhez nyomódni, de mindent ki kell próbálni egyszer.

Elhatároztam hogy legközelebb bármilyen messze van, én bizony gyalog jövök.

Feltehető a kérdés hogy miért nem autóval. Azért mert a belvárosban ahol a kávézó van szinte lehetetlen parkolni. Ha mégis talál az ember parkolót, az biztos hogy arany áron van.
Szóval marad a majd egy órás séta, vagy a villamos.

Bár ez egyáltalán nem a habos torta része az önálló életnek, de meg van ennek is a maga szerény kis vibeja.

Szinte észre sem vettem hogy milyen gyorsan elértünk az én megállómhoz. Innen persze volt még egy pár perc séta, de ez már jól esett a tömegközlekedés füllesztő melege után.

Otthon már majdnem felértem a lakásomba, amikor a lépcső fordulóban még egy ismerőssel futottam össze.
Abból a rengeteg kettőből a barna hajúval.

Rám se nézett ahogy leszegett fejjel kocogott le a lépcsőn, szomorúnak tűnt. Mármint olyan igazán, mélyről jövően szomorúnak, nem csak színlelésnek.

Sok emberrel találkoztam már aki csak a figyelemért volt "szomorú", de Milán nem ilyen volt.

Nem is értettem magam. Minek foglalkozok én azzal hogy egy felettem élő srác hogy érzi magát. Abszolút nem az én dolgom, legszívesebben felpofoztam volna magam.

A nap további részében nem történt semmi érdekes, már ha azt nem számítjuk izgalmas hírnek hogy elmentem a kutyusommal sétálni.