Maybe

3.

A második éjszaka is zenére keltem. Azt hiszem lassan beírhatom a naptáramba. Éjjel egy óra körül zenére ébredés. 

De ez most más zene volt, most nem egy hangszóróból üvöltött a zene, sokkal inkább valaki énekelt. 

Felültem az ágyban és hallgattam,  gyönyörű volt. Talán szomorú. 

–Nem voltál itt, kellettél
Itt hagytál és elmentél
Sokszor viccként kezeltél, hátam mögött nevettél

Ezek voltak azok a szavak amiket ki tudtam venni a szövegből, és ezek határozottan nem boldogak voltak.

Nem sokat törődtem vele, inkább vissza feküdtem aludni.

Reggel már nem foglalkoztam vele. Azzal viszont igen, hogy tegnap sem Dittának, sem anyának nem írtam.

A barátnőmnek gyorsan ment az írás. Általános suli óta barátnők vagyunk, és semmit sem titkolunk egymás előtt.
Anyának viszont más volt.

Persze szeretem őt, hiszen az anyám, de egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni.

Mármint mindig be van rúgva, és ez már nem az az anya aki engem felnevelt. Ez már egy másik anya, akit nem ismerek. Viszont nem is olyan sokára, kerek három nap múlva muszáj meglátogatnom.

Először is mert még vannak otthon bútoraim, ruháim, és egyéb dolgaim, másodszor pedig mégiscsak az én felelősségem hogy ne csináljon semmi hülyeséget amíg részeg.

Amint megittam a reggeli kávémat kiléptem az ajtón. Ma már kevésbé voltam izgatott mint tegnap. Lassan az új munka is unalmassá vált, megszokott hétköznappá.

Monoton kávé töltéssé egy pult mögött.
Nap közben ezerszer szidtam magam hogy nem tanultam tovább.
A munkatársak nem voltak túl kedvesek, mármint ja normálisak voltak, de egyikkel sem fogok valószínüleg barátságot kötni.

Miután a munkámmal végeztem haza indultam, és már épp léptem volna be az ajtón amikor megláttam valamit, egy olyan valamit amitől megfagyott az ereimben a vér.

Az autóm eleje teljesen össze volt törve. Továbbra is ott állt a parkolóban, pont ott ahol hagytam, de a szélvédő és a lámpák teljesen berepedtek.

Oda siettem a kocsihoz, és hosszan tanulmányoztam a kárt.
A szélvédőre egy sárga cetli volt tűzve.

Nem volt időm megvárni hogy valaki ide jöjjön, és megbeszéljük a kártérítést.
A nevem Balla Milán
Az alábbi telefonszámon vagyok elérhető: +36  20 367 4692

A névvel nem is foglalkozva idegesen tárcsáztam a telefonszámot.
Szinte azonnal felvette.

–Haló –szólt bele, álmos hangon.

–Én vagyok az akinek össze törte az autóját, le tudna  jönni a parkolóba beszélni? – kérdeztem, még mindig a méregtől hajtva.

–Megyek

Úgy látszik ez volt a köszönés, mert szinte egyből  kinyomta a telefont.

Pár perc idegfeszítő várakozás után kilépett az ajtón, fekete pólóban, és rövidnadrágban közeledett felém az a Milán. Mármint eddig azt hittem hogy csak a  neve ugyan az.  Végülis a Milán nem egy kifejezetten ritka név.

–Már megint te. – állapította meg felháborító szemtelenséggel
–Kicsit sokat futunk össze mostanában nem gondolod ?

–Ebből mennyi is volt az én hibám ?

Ezt már figyelmen kívül hagyta, inkább mindketten az autó felé fordultunk.

–Nézd én nem szeretnék ebből az egészből rendőrségi ügyet de...

–Kifizetem– szakított félbe. –Vidd el szerelőhöz, az felbecsüli a kárt, megcsinálja és hívj fel ha menni kell fizetni. Így neked megfelel? Nem tudom hogy mennyire legális, de legalább ezzel sem kell tovább törődnöm.

–Hát nekem oké – mondtam kissé bizonytalanul. Nem igazán vagyok benne otthon, hogy ilyenkor mit kéne csinálni hivatalosan.
De egy dolog még bökte a csőrömet.

–Van neked ennyi pénzed hogy csak úgy kifizesd a kárt? – kérdeztem, de rögtön el is pirultam, mert rájöttem hogy ez egy nagyon személyes kérdés volt.

–Van– bólintott közönyösen.

–Öhm oké, hát akkor szia! – köszöntem el.

Ezzel csak egy gond van. Hogy egy épületben  élünk, szóval miután elköszöntem kínosan sokáig egy irányba mentünk.

Otthon felhívtam anyát, hogy tudassam vele hogy mikor érkezek. Kivételesen teljesen józan volt, ami nála nagyon, nagyon ritka dolog.
Talán még fel is fogta hogy mikor megyek haza.

Azután belevetettem magam az autószerelő keresésbe.
Nem is olyan egyszerű mint amilyennek tűnik.
Az egyik csak márkaszerviz, a másikról rosszak a vélemények, a harmadikhoz meg megöregszem mire be tudom adni az autót.

Végül majd másfél óra képernyő felett görnyedéd után találtam meg az igazit.

Furcsa belegondolni hogy én erre vágytam.
Hogy egyedül legyek, és ne keljen segítség  a szüleimtől. Viszont most is kéne a segítség, csak most már nem kapok, és talán soha nem is fogok többet. 
Most már az államtól függök, a pénztől, és legfőképp saját magamtól. Az a szabadság érzet amit pedig mindig vártam valahol elmaradt.
Inkább a félelmetes egyedüllét volt körülöttem mindenhol. Az hogy most csak és kizárólag magamra számíthatok.

Ekkor mintha csak az Isten küldte volna úgy ugrott az ölembe a kutyám. Ez kellőképpen kirobbantott a gondolataimból, és eszembe jutott hogy ma még nem sétáltunk.

Ahogy a kutyámmal együtt sétáltam a parkba beugrott valami. Ha holnap beadom a szervizbe az autómat akkor csak vonattal tudok haza menni.

–Na még ez is.– sóhajtottam lemondóan