L'italiano

II. rész

Fáradtan vágtam be a szekrényem ajtaját az utolsó óra után. Mehetek haza. Rosso egy pillanatig figyelt, aztán ő is elindult haza. Hát igen. A nap folyamán bebizonyosodtam róla, hogy a kirohanásomat nem csak hallotta, hanem értette is. Én is indultam haza, vállamra vettem a rohadt nehéz táskámat és elindultam le a lépcsőn, ki az ajtón el az iskolától.

-Eszter. Szia.- hallottam meg egy hangot, amit túlságosan is ismertem. Ez bizony András hangja volt. Az első komoly kapcsolatom, de ő a vége felé már idióta lett, fontosabbak voltak a haverjai és bunkó volt velem.

-szia. -mentem tovább, egy pillantást sem pazarolva rá, de ő megfogta a táskám pántját és hirtelen visszarántott

-figyelj.. esetleg elmennénk öhhm egy helyre, ahol lehet inni?

-nem. -mondtam fáradtan végignézve rajta. Most is jól nézett ki, de a bőrdzseki nem állt jól neki, mint ahogy a rövidebb mindenfelé állítgatott haj sem. Régebben a haja hosszabb volt, normális ruhákban járt és mindig azt helyezte előtérbe, hogy mi jó nekem.

-Jaaj, már, Eszter ne csináld! Tudom, hogy még mindig bejövök neked. -nézett rám. Na igen, a kapcsolatunk vége felé már hatalmas arca lett és úgy látom ez most sem változott.

-nem. -ismételtem és sietősebben elindultam. A házunk közel volt az iskolához és mihelyt benyitottam, hallottam a kishugom affektálva nyafogását. Egyszerűen falra tudok tőle mászni.

-szia, Eszter! -köszönt anyám, aztán újra visszafordult Sárihoz, aki nyalókát akart (?). Én bementem a szobámba és lendületesen becsuktam az ajtót, ami szerencsére jól kiszűrt bárminemű üvöltözést.

Előbányásztam táskámból a zenelejátszómat és végigterültem az ágyamon, miközben Fall out boy szólt a fülhallgatómban. Úgy 15:30kor már neki is álltam a tanulásnak, mivel tudtam, hogy semmi kedvem sincs hozzá és ezért szokás szerint elbambulok, megnézem a telefonomon, hogy kivel mit chateltem, rajzolgatok papírfecnikre, és ilyen értelmes dolgokkal töltöm az időt

…

Unottan bámultam a magyartanárt, miközben semmit sem fogtam fel az anyagból. Megint nagyon fáradt voltam, mert este az én drága kishugom későig hisztizett, anyám meg nem volt olyan talpraesett hogy őt nevelni tudja.
Hát ja. Ilyen a családunk. Apám nagyon sokat dolgozik, ezért őt alig látom, anyám állandóan Sárikával van elfoglalva, ami a lelkem mélyén rosszul esik, de már megszoktam. Kibámúltam az ablakon át az utcára. Kevesen voltak kinn, amit megértek, gusztustalan volt az idő, nyirkos, ocsmány köd, szürkés fénnyel, ronda csúszós utcákkal. Utálom az ilyen időt. Kedvem támadt egy kis szórakozáshoz, tehát elkezdtem bökdösni Ferikét.

-hé, hé, te! Igen tee. Naa nézz már idee. Ittrepül a szúnyogfánt! - szólongattam -igeen, jól hallottad. Az a bazinagy, dagi szunyi. Igen, ami nem biztos, hogy jó, ha megcsíp

-krsszh..!- adta ki a fura turokhangot, amivel el tudja folytani a röhögést.

-igen, tényleg jól hallottad. Az óóriáási szúnyogszerű elefánt, ami mindjárt az ablaknak csapódik. Néézd, mindjárt jön, mindjárt! Na, vajon többen is lesznek? Lehet hogy már egy egész szúnyogfánt-raj jön, hogy megköszöntsön téged ezen a csodálatos napon?

-kszhühühü.. -adott ki újra valami fura nevetéshez hasonló hangot, aztán halkan nyöszörgött, majd egy óriási levegővétel után a padra borult, miközben válla egyre jobban rászkódott

-nahaha! Van még szúnyogfántos viccem!- vigyorogtam rá, mire felemelte vörös fejét a padról és éneklés, suttogás, nyöszörgés és röhögés egyvelegét kiadta magából