L'italiano

VI. rész

Két nap múlva az iskolában óriási volt a nyüzsgés, mindenki röhögött vagy vihogott, valakik ész nélkül robogtak óriási táskájukkal és bárkit elüthettek. Például egy nagydarab végzős fiú teletömött táskáját lengetve a vállán száguldott a menza irányába, de nekütközött egy idős magyartnárnak, aki feljajdult, hogy "na de kérem!".

Teljes volt a délutáni káosz, én pedig éppen kifelé mentem az iskolából. Ma kell elmennem Fannihoz és egész délután az áradozását hallgatnom Rossoról. Akkor még ezt hittem.

Fáradtan sétáltam haza, otthon kiraktam az asztalra a tanulnivalót (úgy 8 tantárgyból biztos volt). Aztán elmentem le a konyhába ettem egy szendvicset, mert szörnyű volt a kaja, aztán visszamentem tanulni a szobámba. Fél ötkor elindultam, mivel Fanni kérte, hogy később jöjjek, addigra mindenki elmegy tőlük otthonról.

Úgy 5 perc múlva ott is voltam az emeletesház előtt, beütöttem Fanni számát, de nem engedett be. Megforgattam a szemem, aztán előrántottam a kulcsot, amit még Fannival való barátságom alatt kaptam, arra az esetre, ha Fanni zenét hallgat, nagyon hangosan és nem hallja a kaputelefont.

Belöktem az ajtót, felsétáltam a lépcsőn, sehol senki nem volt, mindenki dolgozott, vagy jött haza. Egyre feljebb értem, de Fanniék lakása az 5.-en volt.

Befordultam az utolsó fordulóban és akkor megláttam. A gyomromban kellemetlen érzés támadt, összerándultam, magam sem tudom miért és azonnal el akartam fordulni, de nem tudtam.. Rosso ott állt Fannival kézen fogva, átölelve a lány derekát, miközben az kicsit sem elpirulva csókolózott vele. Ezt miért..? Jesszusom, haza kell mennem és meghallgatnom egy nagyon durva sírós zenét! De miért is.? Neeem. Őket neeeeeee! Ezek vajon mikor unják meg? Nem bírom nézni, de nem tudok megmozdulni, valami fáj, mondjuk már rengetegszer fájt, legjobban amikor szakítottam Andrással. Ez ugyanannyira, vagy mégjobban fáj. Ez a szerelmi bánat. Ők pedig teljes beleéléssel smároltak Fanniék lakásának az ajtaja előtt. Jesszusom... Miért!?

Ugyanzok a gondolatok jöttek elő. Nem köszörülöm meg a torkom, mert én sem őrülnék, ha valaki a torkát köszörülné ilyenkor.. de akkor viszont sürgősen meg kell fordulnom, mert ha abbahagyják, akkor nem biztos, hogy örülnek, ha itt találnak. De nem lehet igaz.. miért? Nem akartam ezt megtudni, neeem!! Meg sem álltam hazáig, belöktem a bejárati ajtót, anya Sárával gügyögött, de ez egy cseppet sem érdekelt, apám mesét olvasott közben ez sem, már csattant is a szobám ajtaja, levágtam magam az ágyamra, előbányásztam a zenelejátszómat, benyomtam a kedvenc, legszomorúbb és legjobb My Chemical Romance számomat, és végigterültem az ágyamon. Beleégett az emlékezetembe, ahogy ezek ott ketten smárolnak, fájt valamim, nem tudom mim.. könnyek csordultak ki a szememből a szám és a kép hatására, rengeteg könnycsepp, én nekem komolyan tetszik Marco Rosso, de erre pont most jöttem rá. Ez is fájt, nem akartam hangosan bőgni, nem vagyok ilyen, nem osztom meg a világgal, hogy fájdalmam van.. mélyen a párnámba temettem az arcom, nem akartam hangosan sírni, ordítani. Nem akarok Andrással lenni, hirtelen nem értettem, miért járok még vele semennyi humora nincsen, kifejezetten utálja az olaszokat, gépészmérnök akar lenni és túl nagyképű még így is.. Rosso viszont szereti az olaszokat, ő maga is az, olyan normális, egyetértek vele sokszor, túl kedves, hogy Fannival legyen..! csendesen sírtam a párnába, szigrúan semmi hangos hangot sem kiadva, összeszorítottam a számat, nem akartam, hogy bárki bejöjjön. Anyám úgyis kiröhögne "kamasszerelem" címszóval, apám meg buzdító beszédett tartana 3 órán át. Az arcomat a tenyerembe temetve sírtam, könnyeim lefolytak a párnámra, fájt a fejem, aztán már a fáradtságtól elgyengültem, az a tudat, hogy semmit sem tudok ezellen tenni, eltompított mindent már nem is hallottam a zenét a fülemben és elaludtam.

…

Arcomra száradt könnyekkel ébredtem fel, a könnyek ízét éreztem a számban is, azonnal eszembe jutott, hogy tuljadonképpen miért is sírtam. Rosso és Fanni. Csak ők tehetnek a fájdalmamról, nem lehet igaz, hogy ők járnak, olasz osztálytársamat ennél normálisabbnak hittem és most jöttem rá arra is, hogy nekem tetszik és nem akartam Andrással lenni. Kifejezetten nem. Felemeltem a kijezővel lefelé fordított telefonomat, benyomtam és elkezdtem nagyon rosszul érezni magam. 17 múlt, én meg nem tanultam, csak bőgtem itt meg elaludtam! Hirtelen nagyon szánalmasnak tudtam magam érezni, jajj, miért játszom el az óriási fájdalmat, miközben csak megláttam az egyik osztálytársamat smárolni a volt legjobb barátnőmmel. Most ezen mi fájdalmas van? De az az osztálytársam, mint ahogy rájöttem, tetszik, és jó barátságban vagyok vele, de mindegy... Megnyitottam a messengert, hogy visszaírjak valakinek, aki nem tudta, mi a házi, én meg tudtam, de akkor láttam, hogy van egy lány aki még régen írt nekem én meg visszaírtam, hogy hagyjon. Neve elvileg Erdey Katalin volt, profilképként egy fekete fehér kép volt, a sötétbarna, vagy fekete hajú lány arca alig látszik, mivel eltakarja a haja vagy a keze sok fekete szív és egy felirat : "i'm ok". Lehet, hogy neki is ilyen problémája van, neki is fájdalmat okozott valaki, lehet vele sem törődnek. Írtam neki egy sziát, aztán levágtam magam az íróasztalomhoz és... Kezdődjék a tanulááás! A székemen hintázva próbáltam megjegyezni az angol szavakat, miközben az eszem fele Rosson járt. Nem kéne rajta gondolkoznom, de nem akarok már vele olyan jóban lenni, tudva, hogy Fannival van együtt és akkor ezek szerint neki bejönnek az ilyen lányok. A telefonom kijelzője felvillant, láttam, hogy a lány visszaírt nekem. Megnyitottam ismét.