Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Luther Félix mellett lépdelt a vasútállomás felé Határparton. Annak ellenére, hogy még nem világosodott ki teljesen, már rengetegen érkeztek ide. Őket elnézve már jóval előttük ott voltak. Pedig még nem is lehetett hallani a vonat gépzúgását a távolból. Luther azért akart korábban érkezni, mert még mindig nem volt igazán jól. Nem tudott gyorsan, sem erőteljesen mozogni. És viszonylag jó helyet szeretett volna maguknak a peronon a várakozáshoz.

A járásban egy szépen megmunkált sétapálca támogatta, anélkül nem tudott volna menni. Nem jött rendbe még a lába, sebe lassan gyógyult, annak ellenére is, hogy a mágusok mindent megettek, ami csak a hatalmukban állt. Ennek fő oka az orvoshiány volt hiszen, aki nem esett ki a szolgálatból korábban, azt elnyelte a dōri front. Sokan suttogták a kórházban, mialatt Luther kényszerpihenőjét töltötte ott, hogy mintha a mágia sem lenne olyan erős, mint régebben.

Luther, bár a lassú gyógyulás őt is frusztrálta, nem felejtette el minden alkalommal szóvá tenni, hogy ha nincs, aki gyógyítson, hiába várják gyógyulást. Persze ő könnyen mondott ilyeneket, hiszen elsőbbséget élvezett. De azért az sem kerülte el a figyelmét, hogy az orvoshiány miatt egyre több szanitécet voltak kénytelenek foglalkoztatni. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy működik a program, és az emberek élnek az új lehetőséggel. Csak azon a lassúságon lehetne változtatni...

Lombardia kifejezetten megsínylette a mágushiányt, és a szanitécek sajnos a helyzet csak egy aspektusát tudták enyhíteni. Eddigre már egyébként is akkora hisztériává nőtte ki magát a mágusbetegség, hogy az emberek egyszerűen már minden furcsaság mögött azt látták. Luther próbálta elterelni a gondolatait, nem akart olyan dolgokon is elmélkedni, amikre éppen semmi ráhatása nincs. Mégis a minden lépésével a lábába hasító fájdalom újra meg újra eszébe juttatta ezeket.

Ahogy haladtak a sétapálca ütemesen kopogott a köveken. Luther remélte, hogy arcvonásai tökéletesek, és nem rándul össze a képe egy-egy óvatlanabb lépés után. Mivel Félix egy fél lépéssel mögötte haladt, ő nem láthatta ezt a küszködést. A testőrök is valahonnan távolabbról figyelték őket. A többi jelenlévőt pedig jobban érdekelte a hazatérők érkezése és a várakozás, úgyhogy egy pillantásra sem méltatták a sánta Magistert. És ő elmondhatatlanul hálás volt most ezért a láthatatlanságért.

Nem hiányoztak a kíváncsi pillantások körülötte, ahogy az elhaladtában utána forduló fejek sem. Bízott benne, hogy Félix mogorva megjelenésével elveszi az emberek kedvét a bámészkodástól. Luther már csak emiatt is tökéletesen biztonságban érezte magát úgy, hogy csak az öreg volt mellette. Ennek ellenére kiszúrt furcsa alakokat. És egy sanda oldalpillantás után már azt is tudta, hogy Félix is felfigyelt rájuk. Abban is biztos volt, hogy azok is nézik őket. Viszont azt is megállapították, hogy nem őket figyelik.

Luther eleve nem is tartott éppen itt támadástól, sem semmi egyéb meglepetéstől. Nem tudta, kinek az emberei ezek a civil ruhás fogdmegek, abban volt csak biztos, hogy nem az övéi. És nem is ő a célpontjuk. Ha tippelnie kellett volna, kire várnak, mindenesetre lett volna ötlete. És hogy miért volt benne olyan biztos, hogy nem rá lesnek? Lawrence kórházi látogatása miatt. Hitt a volt testőrnek. Ahhoz sosem fért a legkisebb kétség sem, hogy állja a szavát. Tudta, nem fogja gyerekei hazatérését semmivel.

Az persze más kérdés, hogy Lawrence-t nem az önzetlenség vagy jószándék vezérli. Az egészet a maga kifacsart módján bosszúból teszi. Luther is elismerte kénytelen-kelletlen, hogy ez nem is egy rossz terv. Lawrence hatalmas örömét lelte volna abban, ha végignézheti, ahogy a gyerekei ellökik maguktól. Nem csodálkozott volna, ha valahonnan, jól elrejtőzve most is figyelte volna a Magistert.

Lawrence a legjobbak egyike volt, amíg a szolgálatában állt. Annak kellett lennie, hogy a parancsait teljesíthesse, és hogy életben maradhasson, miután kilépett a szolgálataiból. Nem véletlenül tudott eltűnni előle, és meglépni Félix elől. Szóval talán az sem meglepő, ha jól el tudott rejtőzni, mert tudni akarta, hogy sül el a viszontlátás. Luthert viszont nem zavarta ez a tudat. Úgy volt vele, nézze csak végig Lawrence. Bízott a gyerekeiben és a nevelésben.