Nincs más lehetőség

Vegyes érzelmek csapdájában

Este apámról álmodtam. Szinte hallottam, ahogy azt mondja: „Mi a baj, kishercegnőm?". Régen mindig így hívott, amikor valami bajom volt. Őt tényleg érdekelte, nem olyan volt, mint a legtöbb ember, hogy csak azért kérdezi meg, hogy ne legyen illetlen. 

Reggel úgy keltem, hogy valami hideg az arcomra ömlött.

- Dél van, gondoltam most már felkeltelek. – hallottam János kicsit remegő hangját, ami arról adott tanúbizonyságot, hogy félt, mit reagálok (Idézem magam: MI A FRANC?! Te normális vagy?!). Letöröltem az arcomról a vizet, és a mosdó felé indultam. Nem tudom miért. Kijöttem a fürdőből, és lementem „reggelizni". Csináltam magamnak kávét, és leültem Jánossal szembe.

- Kérsz kávét? – kérdeztem meg kicsit később.

- Igen, kérlek. – mondta úgy, hogy fel sem nézett az újságjából. Tudtam, hogy milyet szeretne, ezért gyorsan megcsináltam a kávéját, és felmentem a szobámba. Felvettem valamit, amit felvehetek futáshoz, majd elköszöntem nevelőapámtól, és nekiiramodtam ma is, de gyorsan visszajöttem, mert azóta sem kerestem meg a telefonom, és ami azt illeti nem is volt idegrendszerem hozzá, ezért elkértem Jánosét, és elindítottam egy zenét. Most nem futottam olyan gyorsan, mint tegnap, csak szépen, lazán. Fejemre tettem a kapucnit, de azonnal leesett, így nem erőlködtem vele. Mikor megláttam, hogy a fiúk kint vannak, begyorsítottam, de észrevettek, és elkezdtek ordibálni. Kirohantak az utcából, és utánam iramodtak, de nem volt annyi eszük, hogy motorral jöjjenek, ezért csak még egy kicsit gyorsítottam. Nem néztem hátra, tudtam, hogy ott vannak, így nem lassultam. Egy idő után feladták, és már csak ordibáltak, míg el nem tűntem teljesen a szemük elől. Gyorsan hazafutottam, és visszafeküdtem az ágyba, de nem tudtam elaludni, kavarogtak a gondolataim. Minden egyes gondolatnál szenvedtem, mert mindenben benne volt Bence. Mindenhol ott volt. Próbáltam szivárványon lebegő unikornisokra gondolni, de nem ment. A kezemet az arcomhoz szorítottam, hideg volt, nagyon hideg, ezzel egy kicsit elterelődött a figyelmem Bencéről, de megint csak rá gondoltam. Túl jó volt vele lenni, ahhoz, hogy ilyen könnyen elfelejtsem. Rájöttem, hogy már egy ideje lovagolni sem voltam, ezért felkaptam a lovagló nadrágomat, és megindultam.

*

- Régen láttalak. – jelezte finoman Jessika, hogy fél, megint valami rosszat csináltam.

- Nem értem rá. – vontam meg a vállam. – Tanulnom kellett. – füllentettem.

- És, mit tanultál? – kérdezte, természetesen Jessinek nem tudok hazudni.

- Biológiát. – feleltem.

- Értem. – fejezte be ezt a témát. – Melegíts be. 5 perc és jövök.

- Oks! – mutattam lelkesedést. Bementem az istállóba, de sehol nem találtam Bambuszt, ezért kimentem, hogy körbenézzek. Bambuszon egy lány ült, kint a pályán.

- Te ki vagy? – kérdeztem a lányt.

- Lilla, miért? – kérdezett vissza.

- Miért Bambuszon ülsz? – kérdeztem tovább.

- Mert miért ne? – kérdezett vissza nagyképűen.

- Mert nekem lesz most vele órám. – feleltem.

- Erről nem tudok. – válaszolt. – Úgyhogy nem szállok le.

- Lilla, kérlek, szállj le Bambuszról! – utasította Jessi.

- De ez nem ér? Miért én? – vinnyogott tovább a lány.

- Mert Nóri fog Bambusszal részt venni tavasszal az ugró versenyen. – mondta nyugodtan Jessi. A lány kelletlenül leszállt a lóról, és amikor mellettem elsétál, belém lökött egyet a vállával, ami miatt kezdett elönteni a düh, szóval lehunytam pár másodpercre a szemem, hogy megnyugodjak.

- Gyorsan kezdjük az edzést, mert nekem időre el kell mennem! – sürgettet Jessika.

- Jó, jó, máris! – vettem fel a kobakot. Bemelegítettünk, majd elkezdtem az ugró pályát. 90-130 cm. Bambusz most nagyon ügyes volt, mindent szépen átugrott, kivétel a 90 centiset, mert ott az akadály előtt megtorpant, és hirtelen felugrott a levegőbe, velem együtt. Leérkezéskor a marjára estem (au), de gyorsan visszacsúsztam a nyeregbe, és folytattam a pályát. Másodjára hibátlanul sikerült teljesíteni, az idő pedig 38,7 másodperc. Bambusz igazán ügyes ló, de nem ezért szerettem meg, hanem mert amikor beteg volt, akkor én tudtam csak megnyugtatni. Ez még a farm kezdésekor volt, így nem sokan voltak rajtam kívül, de ez akkor is jól esett, főleg, hogy láttam rajta akkor, hogy szüksége van rám.

- Ügyes vagy Bambus! – dicsértem meg a sikeres pálya után Bambuszt. Bambuszt sokszor hívom Bambusnak, hogy honnan jött, azt nem tudom, egyszerűen csak így becézem.

- Ez most jó volt! Dicsérd meg alaposan, de nekem mennem kell, mára végeztünk! – indult el Jessi az autója felé. Még egyszer megdicsértem Bambuszt, majd lesétáltattam, és visszavittem a karámba. Lenyergelés közben észrevettem, hogy elfogyott a széna, ezért hoztam neki egy adaggal. Bambus boldogan látott neki az evésnek, én pedig bezártam az karámot, és hazaindultam. Otthon a konyhában találtam Jánost, éppen nutellát evett, és mikor meglátott felém nyújtotta. Fogtam egy kanalat, és csatlakoztam hozzá. Akkor nem voltunk mások, mint 2 ember, akiket fojtogattak az emlékek, ezért nutellát esznek kanállal egy konyhában. A nutella keserű volt,mármint mi annak éreztük, és aznap este, először az életben azt mondtam: Jó éjt apa. Soha nem mondtam még Jánosnak, hogy „apa", és mikor meghallotta megakadt a kezében a kanál, és rám nézett. A szemébe könny gyűlt, ezért odamentem hozzá, és átöleltem. Igazat megvallva engem is meglepett a kijelentésem, sőt, egy kicsit zavart is, de már nem vonhattam vissza. Pár percig így álltunk, majd tényleg elindultam felfelé.Talán 1 óráig még a telefonomat kerestem, de mivel nem találtam inkább lefeküdtem. Lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Hiányzott Bence, rettentően. A gondolattól, hogy nincs többé összeszorult a gyomrom. Hajnali 3-ig szenvedtem,nem bírtam aludni, ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Azt tettem, amit mindig, magamba fojtottam.