Nincs más lehetőség

Gonosz vagy bolond?

Reggel korán felkeltem, nem tudtam tovább aludni. A mellkasom összeszorult, alig kaptam levegőt, ki akartam szabadulni a gondolataimból, ebből a házból, ebből az utcából, csak el innen! Fel is keltem, felöltöztem, és hajnali 5-kor nekiiramodtam az éjszakának. A parkba mentem, megcéloztam azt a padot, ahol találkoztam azzal a fiúval. Megmondom őszintén, reménykedtem benne, de meglepett, hogy ott találtam. Meghallotta, hogy valaki közeledik felé, ezért arra kapta a fejét. Azaz felém. Megijedtem, mi van, ha haragszik rám, ha rám akarja hívni a rendőrséget?

- Nem harapok. – szólalt meg egyszer csak. Lassan elindultam a pad felé, és letettem a párnámat a kartámaszra. Leültem a padra, és ráhajtottam a fejem a párnára.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte furcsállva a helyzetet a fiú.

- Nem bírtam tovább otthon maradni. – feleltem halkan.

- Miért? Veszekedés van? – kérdezősködött.

- Nem, csak elment, és úgy éreztem nekem is el kell jönnöm onnan. – néztem rá. Az emlékekre gondoltam, az emlékekből kellett eljönnöm, ahogy Bence is tette. – Tudtad, hogy a vonatállomás a legszörnyűbb hely a világon? – kérdeztem, és közben elcsuklott a hangom. A fiú nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna ölelni. Felültem, és nekidöntöttem a fejem a mellkasának, mire nem bírtam tovább, és kitört belőlem a sírás (persze csak némán). Nem szólalt meg egyikünk sem, csak ültünk ott, és sírtam. Egy idő után éreztem, hogy elnehezedik a fejem, és már el is aludtam. Mikor felkeltem abban a szobában voltam, ahol a múltkor, csak most ő is ott volt. Egy széken ült, és a majdnem néma tévét nézte.

- Bocsánat, én nem akartam megzavarni a délutánodat. – mondtam halkan.

- Nem zavartad meg, csak féltem, hogy betörnek hozzád, és megkéselnek, azért ülök itt. – nevetett fel. Egy ideig gonoszan néztem rá, majd elmosolyodtam.

- Amúgy nem is tudom, hogy mi a neved! – törtem meg a csendet.

- Krisztián. – felelte.

- Köszi. Csak eszembe jutott, hogy nem tudom. – magyarázkodtam.

- Uhum. – mondta Krisztián, miközben továbbra is a televízióra tapadt a tekintete.

- Jó, jó, felfogtam, a foci mindennél fontosabb. – dőltem vissza az ágyba nevetve.

- Nem mindennél, csak sok mindennél. – vonta meg a vállát Krissz. Na, kösz, most azt mondod, hogy nálam fontosabb? Chh! Mondjuk nem is ismer, szóval érthető, de akkor is!

- Például minél nem? – faggattam.

- Bizonyos embereknél.

- Például? – kérdezgettem tovább.

- Anyám, tesóm, barátnőm. – sorolta.

- Aha, értem. – hagytam abba a kérdezősködést. Van barátnője? Hmm, kíváncsi vagyok, milyen lehet, mármint a barátnője. Egyszer csak kitört belőle a nevetés.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi, semmi. – nevetett tovább.

- Ez nem fair! Ha már elkezdted azzal, hogy nevetsz, akkor most már mondd meg! – parancsoltam.

- Semmi, csak igazából nincs barátnőm, csak kíváncsi voltam mit reagálsz! – nevetett.

- Ha-ha, nagyon vicces! – mondtam szúrós szemmel, ironikus hangnemben. – És mégis mire következtettél, okoska? – kérdeztem szintén ironikusan.

- Arra, hogy a vonzerőmnek senki sem tud ellenállni. – mondta komolyan, de tudtam, hogy belül már nevet.

- Miféle vonzerődnek? – nevettem fel én is. Oké, oké, szóval azért na... Szürke melegítő volt rajta, a felsője meg valahova elrepült, hogy tudjon manipulálni, szóval... volt benne valami, de amúgy nem tetszett, viszont azt nem tagadom, hogy nem egy bibircsókos boszorkány.

- Ami van nekem!

- Te nagyon hülye vagy! – forgattam a szemem, és elnevettem magam. – A nem létező vonzerődet, még 1 milliméterről sem látni! – folytattam.

- Erő izom, tejet iszom! – kántálta, miközben befeszített. A fejemet fogva nevettem rajta, de ügyet sem vetett rám. Megragadtam a távirányítót, és átkapcsoltam az Én kicsi pónimra.

- Add vissza a távirányítót! Most! – kiáltott fel, mikor meglátta a mesét.

- Sajnos nem lehet, nekem ez a kedvenc műsorom! – néztem rá kikerekedett boci szemekkel.

- Ne szórakozz velem, bármi mást, csak ezt ne! – könyörgött.

- Sajnos nem lehet, én ezt szeretem! – ismételtem meg akaratosan. Mikor felállt, és megláttam, hogy felém közeledik, a hasamra fordulta, összegömbölyödtem, és magam alá gyűrtem a távirányítót.

- Add ide! – szólt rám. Tudtam, hogy már ott van, ezért nem mozdultam, csak megnyomtam a hangosítás gombot, ugyanis az ujjam ott hagytam rajta direkt. Krissz megfogta a derekamat, és felemelt, de úgy maradtam idegesítő kisgyerek módjára. Lerakott az ágyra háttal, de mivel mikor ki akarta venni a távirányítót a kezemből mindig visszahúztam a lábam, ezért leült az ágyra mellém, és mikor megint sikerült a lábamat elvenni a hasamtól, rárakta a lábát a enyémre, így nem tudtam kihúzni. Kikapta a távirányítót a kezemből, és kikapcsolta a tévét. Én a harctól kifulladva dőltem hátra, és eldőltem az ágyon. A lábát a lábamon hagyta, hogy még véletlenül se tudjam visszakapcsolni a tévét, és mikor megbizonyosodott róla, hogy most egy kis ideig nem áll szándékomban ezt tenni, ő is hátra dőlt úgy, hogy a falnak döntötte a fejét és a hátát, és pár percig meg sem szólalt.

- Szörnyű gyerek vagy Nóri, nem is értem, hogy bírnak veled a szüleid. – sóhajtott fel viccesen.

- Szerintem jó gyerek vagyok, mellesleg már fiatal felnőtt. – mondtam kifulladva.

- Te, meg a felnőtt szó, még rokonságban sincsenek! – nevetgélt.

- Te meg gonosz vagy. – vetettem oda neki.

- Inkább leszek gonosz, mint bolond, hogy elrontsam az életem azzal, hogy jó vagyok. – mondta, és felém nézett.

- Te gonosz vagy, vagy bolond? Vagy valami más? – kérdezte.

- Gonosz, de néha elhagyom magam, akkor mindig megbánom. – feleltem.

Hm. Értem. – nem kérdezett többet, mert elaludt. Hogy tud ilyen gyorsan elaludni?! Jesszus. Én még egy kis ideig fent voltam, és azon gondolkoztam, hogy mehet el ilyen gyorsan az idő,és, hogy most Krissz itt fog aludni? Mert nem a legkényelmesebb a lábamnak. Na,mindegy, valahogy elalszom. Még egy kicsit töprengtem az élet nagy dolgain, no meg Bencén, de később én is elaludtam. Várjunk csak? Még csak most kezdődött a nap! Mindegy, délutáni alvás, meg ilyenek... Végül is, rám fér. Várjunk csak 2.0! Egy fiúval fogok egy szobában aludni? Délutáni alvás, délutáni alvás... Az talán nem is számít alvásnak. És amúgy is, mégis mit tudnék csinálni? Krisztián úgy szuszog, hogy biztos vagyok benne, hogy semmire nem kelne fel, így inkább meg sem próbáltam, hanem beletörődtem a dologba.