Sikoltások - Bnha Horror

10. Fejezet: A Szörny Valódi Kiléte

Végül lassan elindultam hazafelé, mégis az az ismerős érzés előjött hogy megint valaki figyel, kissé kezdett bosszantani. Mi annyira érdekes hogy folyton figyelni kell engem?

Hamarosan hazaértem épségben, és mikor nyúltam a kilincs felé, lépéseket hallottam mögülem. Hátrafordultam, és megláttam azt a fura srácot, aki tegnap nekemjött.

Szeplős arca teljesen beesett volt, a sötét karikák szemei alatt most mégnagyobbnak tűntek, haja pedig kócosan omlott vállaira. Szemei fakón csillogtak, mintha évek óta megtört volna. Ruhái ugyanazok voltak mint tegnap, de látszott kezein hogy mennyire vékony.

Eléggé meglepődtem hogy újra látom őt, mivel nem túl élénk személy a városban.

– Ömm... Segíthetek? – szólaltam meg végül, mivel láttam rajta hogy nem nagyon akar megszólalni. Enyhén lehajtva elfordította a fejét, majd tekintetét újra rám emelte. Valahogy ez a fiú olyan hatátst keltett, mint egy vadember, aki nem tud beszélni. – Mi a neved? – kérdeztem és úgy tűnt hogy ezt már valamennyire megértette, mivel kissé elgondolkozott rajta.

– Én... – szólalt meg, de hangja olyan volt, mintha rég nem beszélt volna. – Nem... – jöttek nehezen szavak a szájára.

– Nincs, vagy nem tudod a neved? – azért érdekes lenne ha ennyi idősen nem tudja a saját nevét.

– Nincs... – válaszolta nehezen. Én egy kicsit sóhajtottam, és azon tanakodtam hogy mit tehetnék.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy egy napot maradhat. Egyáltalán nem vagyok szívbajos hogy paranormális események után befogadok egy - valószínű - utcán élő fiatal fiút.

– Nem jössz be? – nyitottam ki az ajtót, mire lassan rámnézett, mintha nem teljesen értené hogy miért kérdeztem, de nagynehezen végül bejött velem a házba. – Nos, érzed magad otthon, de ha megkérhetlek, vigyázz mindenre! – mondtam neki, és bementem a szobámba hogy valami itthoni ruhát felvegyek, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy a srác az ajtóban állva fog engem nézni. Konkrétan egyáltalán nem hallottam hogy idejött volna. – Basszus kérlek ne ijesztgess! Miért nem szóltál? - néztem rá, mire ő kicsit lehajtotta a fejét. – Na mindegy.. Szerintem először fürödj le, utána készítek valami ételt. – a mondat végére mintha felcsillant volna a szeme.

Bekísértem őt a fürdőszobába, majd amikor visszamentem a szobámba, hogy tiszta ruhát vegyek elő vendégemnek, töréshangot hallottam. Visszasiettem, és láttam hogy keze csúnyán vérzik, a tükör pedig be volt törve. Ijedten pillantott rám, ahogy beléptem. Aprót sóhajtottam.

– Megijedtél a tükörképedtől? – kérdeztem, de nem válaszolt. Felszedtem a tükördarabokat a földről, és a kezét is meg akartam vizsgálni, viszont ezt már nem engedte. – Figyelj, szeretném ellátni a sérülésed! Kérlek engedd meg! – néztem smaragd szemeibe, végül lassan felémnyújtotta kezét. Ahogy jobban szemügyre vettem, semmi sérülés nem volt rajta, még egy heg sem. Pedig az előbb még vérzett is! Lenéztem a padlóra, de ott sem láttam vérnyomokat. Nagyon furcsálltam, de igyekeztem nem törődni vele. – Jó... ha te rendben vagy, akkor engedek vizet, és lefürdesz. Oké? – néztem szemeibe, majd nemsokára a fürdőszoba csendjét csak a víz csobogása törte meg, ahogy az lassan megtöltötte a kádat. A fiú tétova léptekkel közeledett a kád felé. Ruhái szakadtak és koszosak voltak. – Ne aggódj, nem harap a víz. – mondtam, ezzel próbálva enyhíteni a feszültséget. Ő nem igazán reagált, csak nézte a vízzel teli kádat, mintha még sosem látott volna még ilyet.

Nagyot sóhajtottam a hülye ötletem miatt. – Úgy látom segítenem kell. – mondtam, majd óvatosan elkezdtem lefejteni róla a ruhákat. Teste tele volt régi sérülések nyomaival és hegekkel, ami bennem jobban megerősítette a gyanút, hogy rettenetesen hosszú időn át szenvedhetett, még a csontjait is tisztán lehetett látni, csoda hogy egyáltalán képes járni. – Bízz bennem. – szólaltam meg, ahogy óvatosan segítettem neki beülni a kádba. Mintha kissé megfeszült volna a meleg víz érintésére, de nem ellenkezett. A szivacsra nyomtam tusfürdőt, majd bevizezve kezdtem gyengéden de alaposan megmosni őt, igyekezve minél kevesebb fájdalmat okozzak, viszont gondolataim zűrzavarosan cikáztak. Az egész szinte szürreálisnak tűnt, de próbáltam megérteni hogyan történhetett ez.

Ez komoly? Most tényleg egy utcán élő, 10 évvel fiatalabb fiút fürdetek? Egyáltalán az élet hogy sodort idáig?

Ahogy a szappant finoman felhordtam a szivaccsal bőrére, észrevettem hogy még a nyakán is horzsolásnyomok voltak. Fogalmam sincs hogy mi történhetett vele, de nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom-e.

Milyen érdekes hogy azok a dolgok amiket egyáltalán nem tervezünk, az történik meg velünk.

Nemsokára elkezdtem a haját is megmosni, ami már eléggé kócos és kissé ápolatlan volt.

Olyan furcsa ez az egész. – gondoltam magamban. – Itt mosom egy idegen fiú haját, mint valami gondoskodó testvér. Sosem gondoltam volna hogy az életem ilyen irányba fog menni.

A fürdetés alatt igyekeztem nyugodt maradni, és próbáltam valahogy elfogadni a helyzetet, amibe belekeveredtem. Miközben leöblítettem hajáról a sampont, váratlanul megszólalt.

– Miért... segítesz? – hangja gyenge volt, és kétséggel teli. A kérdésétől kissé meglepődtem. Aprót sóhajtva válaszoltam.

– Nem tudom... – sóhajtottam egy kicsit. Vettem elő egy tiszta törülközőt, majd bebugyoláltam vele. – Na, kész vagyunk. – halványan elmosolyodtam. – Töröld meg magad, és vedd fel ezeket a ruhákat. – mutattam a mosógép tetején lévő ruhákra. – Remélem hogy jó lesz méretben. – miután a fiú megtörölközött, észrevettem hogy hajából még mindig csöpögött a víz. – Ülj le ide. – mutattam a székre. – Meg kell szárítani a hajad is. – A fiú engedelmesen leült, majd elővettem a hajszárítót, és óvatosan elkezdtem szárítani a haját, ügyelve hogy ne legyen túl forró a levegő. Ahogy dolgoztam, a fiú arcát figyeltem a tükör még megmaradt részében. Sokkal jobban nézett ki mint mikor először találkoztunk.

Így miért olyan ismerős nekem, és miért érzem úgy hogy valami sokkal több van emögött, mint ami alapból megmutatkozik?

Mikor végeztem a hajszárítással, kikapcsoltam, majd letettem a gépet. Mostmár végre teljesen száraz és tiszta volt.

– Kész is van. – mondtam, ahogy egy halvány mosoly jelent meg arcomon. – Mostmár úgy nézel ki mint egy normális ember. – neki is talán egy halvány mosoly jelent meg arcán, majd egy halk köszönömmel válaszolt. Miután felöltözött, a nappaliba vezettem őt, ahol a kanapéra egy takarót terítettem. Ruháim kicsit nagyok voltak rá, de még mindig jobb mint azokban a régi koszos rongyokban. – Itt pihenhetsz egy kicsit. – mondtam, majd ránéztem. a fiúra. – Csinálok valamit enni, biztos éhes vagy. – erre mintha felcsillantak volna szemei, és aprót bólintott. – Rendben, maradj itt. – ezután elindultam a konyha felé, hogy valami egyszerű, de nagyszerű ételt készítsek.

A konyhát hamar ellepték a finom illatok, de a srác nem kukkantott be hogy mit alkotok, ezt enyhén furcsálltam. Lassan végül elkészültem vele, raktam két tányérra, majd elindultam a nappaliba, hogy szóljak ennek az éhező léleknek. Remélem ízleni fog neki...

– Hé kész a kaja! Jöhetsz enni! – néztem be a helyiségbe, de nem volt sehol.

Lassan már az egész házat átkutattam érte, de nem találtam sehol. Hol lehet? Csak nem ment el?

Mikor visszatértem a konyhába, abban a pillanatban le is fagytam, mivel egy váratlan vendég tartózkodott itt.

A Wendigo épp a sült csirkéket tüntette el szájában, majd váratlanul abbahagyta, és lassan felém fordult, amitől még a szar is belém fagyott. Tudtam hogy engem bámul, és gondolom azon morfondírozik hogy én legyek-e a mai étkezéséhez a desszert. Lassan letette a félig megrágott csirkét, majd teljes testével felém fordulva elkezdett közeledni, amire én ösztönösen hátráltam. Szívem szinte majd kiugrott a helyéről, azthittem szívrohamot kapok, és a félelem teljesen elborította az elmém.

A lény lassan kissé kinyitotta száját, majd hamarosan sötét füst borította el a konyhát, amitől még az orromig sem láttam. Miután elült a füst, a srác állt előttem. De ez... mégis hogy lehetséges?