Kettőnk története /Tom Kaulitz/

1

A tavaszi nap sugarai szépen megvilágították a reggeli harmatos füvet. Tekintetem eme természeti dolgon időzött, miközben az iskola felé tartottam.

Nem volt első órám, így bőven ráértem 8 órakor is elindulni az iskolába. S ígyis tettem, minden szerdai napon, ahogyan most is.

A reggeli hűvösség arra késztetett, hogy egy bördzsekit felvegyek, így kevesebb esély volt arra, hogy megfázzak. Bár helyen pillanatban nem igen tudott érdekelni az a tény, hogy megfázok.

A gondolataim teljesen máshol voltak, így képtelen voltam figyelni arra az apró tényre, hogy megbetegszem.
Máshol...teljesen máshol. Egy olyan személyen, aki ott volt a mindennapjaimban, mégse lehet már az enyém.

Nem érezhetem már az illatát, nem érezhetem meleg ölelését, ahogy magához szorít minden erejével. Az édes ajkait, ahogy az arcomon vagy a számon érnek hozzám. Kezei érintését, ahogy hajamat, arcomat, vagy akár az oldalamat simogatja. 

Vége van ennek. Hisz semmi sem tart örökké, nem? Mindennek vége lesz egyszer, meg azoknak a dolgoknak is, amiről azt hitte az ember, hogy egy darabig nem is érnek véget.

Ez hazugság. Hisz a legjobb dolgoknak is végük szakad egyszer. A rossz dolgok pedig kisértenek minket, hosszú ideig. Nagyon hosszú ideig.

Ahogy az iskolába értem, úgy éreztem, hogy nem akarok itt lenni. Nem vágyom más ember társaságára. Csak arra hogy újra otthon lehessek a négy fal között, egyedül. A saját gondolataimmal, amik lássam de biztosan fel fognak emészteni.
Érzem, hiszen nem vagyok erős. Gyenge vagyok érzelmileg. Főleg azért, mert elveszítettem azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem.

Ahogy az osztályterembe értem, éreztem, hogy nagy gombóc nő a torkomba. Főleg akkor, amikor megláttam őt..Azt a személyt, akit elszeretnék kerülni.

Figyelmemet azonban hamar elvonta egy  fekete hajú fiú, aki a legjobb barátom pozícióját töltötte be.

-Jo reggelt Maya -köszönt kedves mosollyal Paul.

-Szia.. -koszontem neki halkan.

A kedves mosolyú fiúnak egyből lehervadt a mosolya. Maga mögé nézett, ahol a volt barátom ült, majd vissza mézet és a karomat kezdte el simogatni.

Ismét felvetettem rá a tekintetem, majd ezt követően oldalra néztem. Képtelen voltam hosszasan a szemébe nézni anélkül, hogy semmijen érzelmet ne mutatnék.

-Jol vagy? -nézet rám aggódó tekintettel.

Képtelen voltam válaszolni Paul  kérdésére. Helyette átnéztem a vállán, egyenest ára a fiúra, aki még mindig sokat jelent nekem.

-Hahó, légy oly szíves, és figyelj rám. -engedte lejjebb a testét, így velem egy szinten volt. Szemeimbe bámult, morcos tekintet mellett. Ahogy véghezvitte eme cselekedetét, fejével eltakarta, az általam nézett fiú fejét. -probáld meg eltereli a figyelmedet. Segítek benne jó?

-Nehéz -vettem mély levegőt, mqjd kifujtam magamból. -Szoval ha lehet, inkább ne beszéljünk erről. Valahogyan majd túl teszem rajta magam.

-De azért vagyok itt, hogy segítsek...-állitotta meg a kezét, majd le is vette rólam -Suli után menjünk el valahová? Esetleg menjek át hozzád?

-Nem kell Paul... -ráztam meg a fejemet, s ekkor szólalt meg a csengő, mely azt jelentette, hogy az órák el fognak kezdődni. -Tényleg értékelem, és nekem az is elég hogy itt vagy mellettem, és beszélgetsz velem...

-Biztos? -szolt aggódva, miközben közelebb lépett hozzám.

Tekintetében ott volt a szokásos aggodalom miattam. Mert sokszor így volt. Sokszor aggódott miattam, ami jól esett. Paul egy igaz barát volt, akire mindig lehetett számítani. Legyen az rossz, vagy jó dolog. És ez kölcsönös volt. Kölcsönös bizalom volt kettőnk között amit nehezen lehetett megszakítani, hiszen az is rá tesz még, hogy gyermekkorunk óta szoros a kapcsolatunk.

-Biztos. -néztem rá kis mosollyal.

Ezt követően a fiú a helyére ült és en is így tettem. Helyet foglaltam az ablak melletti helyemen. Előttem, pontosan előttem ült az a fiú, akivel múlt héten még egy párt alkottunk.
Amint a tanár belépett, felálltunk majd ezt követően le is ültünk. Míg a többiek a könyvüket szedték elő, addig az előttem ülő rasztára néztem. Az emlékek záporesőként zudultak bele a tudatomba ezzel teljesen rossz hangulatuvá téve a lelkemet. Az érzéseim egyre jobban belém hasítottak, ahol kezdtem illatát is érezni. Ez az állapot egészen addig ment, míg megnem éreztem a sós es egyben forró könnyeimet.

Tom...... Szörnyen hiányzol