Sikoltások - Bnha Horror

11. Fejezet: Az Átok

A történtekre nem tudtam mit mondani. A srác egyszerűen a történtek után elhagyta a házat, és egyszerűen felszívódott. Ennek lassan már két hete. Kirishimáéknak nem mertem még elmondani, mivel nem voltam biztos benne hogyan reagálnának.

Minden esetre, mostmár több időt töltöttem a könyvtárban. Szerettem volna kideríteni hogy miért történt ez szerencsétlen fiúval, de eddig nem jutottam sokra, viszont Kirishimától kölcsönkértem azt a Wendigo-s könyvet, és egy elég érdekes dolgot találtam.

A Wendigo-k Gyengeségei, avagy Hogyan Győzd Le az Ördögöt

Ez állt a papíron fejezetcímnek. Elkapott a kíváncsiság, így elkezdtem olvasni.

A fejezet két részből állt: Hogyan öljünk meg egy Wendigo-t, és Hogyan vehetnénk le az átkot egy Wendigo-ról. Engem inkább az utóbbi érdekelt, így ennek kutatásával folytattam.

– Uram! – szólított meg valaki, amire felnéztem a könyvből, és egy fiatal hölgy volt az. – Lassan zárunk. Kérem menjen haza! – mondta kedvesen, mire én csak pislogtam párat. Így elment volna az idő?

– Uhh... Hát köszönöm hogy szólt. – mosolyodtam el halványan, majd miután összepakoltam magam után, elindultam haza. Igazából nem értem hogy miért akarok rájönni hogy hogyan lett Wendigo. Egyszerűen csak... nem tudom. Olyan megmagyarázhatatlan ez az egész.

Lassan beköszöntött a zord és hideg tél. Az emberek ezt az évszakot nem várták szívesen. Úgy gondolták hogy ez a három hónap a legveszélyesebb, mivel csak néhány óráig volt világosabb, és aki esetleg délután dolgozott, annak nem mindig volt szerencséje, legalábbis ezt beszélték. Én pedig reménykedtem benne hogy Izuku nem fog senkit sem bántani, úgy ahogy engem sem.

(Izuku szemszöge)

Nem akartam több bajt okozni annak a srácnak, így inkább békénhagytam, viszont nehéz volt visszafognom magam hogy ne menjek vissza hozzá. Néha láttam ahogy főz, vagy egyéb dolgot csinál. Egyedül élt, mégis úgy tűnt hogy boldog. Mikor erre gondoltam, egy keserű érzés szúrt szívembe, amit nem tudtam hova tenni. Ő hogy tud ilyen könnyedén boldog lenni, beszélgetni másokkal? Bárcsak meg tudnám valahogy kérdezni tőle. Vagy talán félne tőlem, esetleg dühös lenne rám és megverne.

Az én életem csak a fájdalom és a keserűség tette ki, és amióta szörny lettem, a folytonos éhezés sem tette könnyebbé napjaimat. Sajnos ez lett belőlem, akit mindennap mardos a kínzó éhség, és ezáltal nincs más választásom, mint az erdő népét írtani, és visszafognom a gonoszságra vezető gondolataimat, hogy valakit élve felfaljak, mégis próbálom tartani magam.

Talán az a srác tudna rajtam segíteni, hogy miként tudnék megszabadulni ettől az örök kárhozattól, ami már hosszú éve óta kínoz.

,,Ne is reménykedj! Sosem segítene rajtad, mert fél tőled, ahogy mindenki más is!" – mondta a hang, és sajnos igazat kellett neki adnom. Minden ember gyűlöl és fél tőlem, így senkitől sem tudok segítséget kérni.

Csak szabad akarok lenni!