Ez minden.

Első fejezet

Az égig nyúló, barokk stílusú, belvárosi épületeket pásztázva sétáltam végig Józsefváros utcáin.
Éppen a fővárosi könyvtárból tartottam a metró felé, amely átvitt Budára a hévhez.
A héven rezzenéstelen arccal és bedugott fülekkel meredtem ki az ablakon, teljesen a gondolataimba feledkezve.

Gyorsan elröppent az odaút, s már csak azon kaptam magam, hogy befordulok a Nagyapa házát rejtő utcába. Komótosan baktattam felfelé az aszfalton.

Tavasz lévén, millió, s megannyi fehér virágszirom borította az utca kövét. Fák övezték mindkét oldalról az utat, melyek kellemes árnyékot biztosítottak a járókelők számára. Gyönyörű látványt nyújtottak.

S egyszer csak ott termettem. Megállottam hát egy pillanatra, megcsodálni a házat, melyet vadregényes zöldövezet ölelt körbe. Öreg ház volt, még az 1950-es években építhették. Ahogy a húgom fogalmazna: „tisztára vintage".

Benyitottam a kapun, mely hosszas nyikorgással zárult be mögöttem. Felsétáltam a ház bejáratához vezető ösvényen, a terasz felé.

És jól sejtettem. Kint ücsörgött, a tulipán ültetvénye mellett, az óriási tölgy alatt, a függőágyban, olvasva.

- Na, jó napokat kívánok! – üdvözölt somolyogva, fel sem nézve a tudományos témájú újságból, amit olvasott.

- Szia, Papa – mosolyodtam el haloványan. Itt már felkapta a tekintetét, s lejjebb tolta az orrán vastag lencséjű szemüvegét.

- Fárasztó, egyetemi élet? – kérdezte. A bajusza alatt ott bujkált a mosolya.

Olyan kedves látványt nyújtott, ahogy az árnyékban, a függőágyban ücsörgött, s szórakozottan, mégis némi aggodalommal szemében engem méregetett.

- Fárasztó élet – javítottam ki nevetve.

Összecsukta az ölében heverő újságot, feltápászkodott, majd elindult felém.

- Gyere, igyunk egy kávét, mialatt megtárgyaljuk az élet súlyát – invitált be a házba még mindig mosolyogva. Olyan mosoly volt ez, mely sok bölcsességet és élettapasztalatot rejtett magában. Olyan mosoly, mely már mindenen is túl volt, mindent látott és érzett. Olyan mosoly, mely megannyi fájdalom és szenvedés árán megtanult életlecke után is láthatatlanul kúszott az arcára.

Bölcs volt. Talán bölcsebb, mint bárki, akit ismertem. Akkor is, ha minden relatív. Akkor is, ha a bölcsesség is az. Bölcs volt, igazán bölcs az én szememben.

És, ha nem is mindenre tudta a választ, mindenre kereste a szavakat. Akárcsak én. Bármit is kérdeztem, mindenre meg akarta találni a megfelelő, a helyét megálló választ.

Helyet foglaltam a konyha asztal melletti, az ablakhoz legközelebb eső széken, amíg őt figyeltem, ahogy megtölti a kotyogóst kávéval.

- Kérsz süteményt? – nyújtotta felém a folpakkal gondosan letakart, virágmintás tányéron heverő, száraz teasüteményeket, melyeket bizonyára a szomszéd, Etelka néni süthetett.

Etus és Nagyapa régi jó szomszédságból kialakuló barátsága akkor kezdődött, amikor Nagyi meghalt. Etus néni és a férje, Józsi bácsi mindennap átjártak ránézni az öregre a temetés után, hogy minden rendben van-e vele. Jól volt. Jobban, mint, ahogy azt mindenki gondolta és várta. Ennek már bő egy éve.

- Nem, köszönöm – utasítottam vissza udvariasan.

Vállat vont, majd jó, példamutató felnőttként beleharapott egybe. Az ezt követő pillanatban arcára kiülő fancsali ábrázat mindent elárult.