CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

10. Darázsfészek

2016. augusztus 13.
Rio de Janeiro, Brazília

JOHN

Biztosan fájt Tiffanynak a lába. Elég mély sebet kapott, kissé megroncsolódott a húsa, égett neki, tutira csípett is. Tudva viszont, hogy mi mindenen ment keresztül a múltban, MacTavish valahogy nem csodálta, hogy nem panaszkodott a lány, míg ő a telefonálás közben előszedte az elsősegély-felszerelést.

- Oké, akkor a kivonási ponton találkozunk -­ rakta le a kagylót, majd a nőre pillantott. Tiffany a lebetonozott házelőrész árnyékosabb területén ült, sérült lábszárát előre nyújtotta, és ijedelemmel a szemében nézett fel rá. MacTavish tudta, hogy miért. Mivel a favela még mindig mozgásban volt, és jóval több tűzerő támadott rájuk, mint azt ők várták, nem állhattak meg biztonságban. Ott, ahol elkapták, kikötözték Rojast az egyik ablak rozsdás rácsaihoz, a nap is telibe sütötte, és nagyban jajveszékelt, ahogyan Ghost és Roach nyúzták ki belőle az infókat. A pasasnak többször jutott eszébe a saját anyanyelvén rimánkodni, mint bármi hasznosat szólni, talán tudva, hogy fog még jönni erősítés, ami kimentheti. Éppen ezért Ghost nem kímélte, és rászánta magát arra, hogyha kell, kínok közepette, de kioltja az életét, hogyha már jött érte a harmadik hullám, akkor biztosan kudarcot valljon.

Szabad levegőn kínozták, a hangok eljutottak hozzájuk is. Tiffany hiába ült háttal, Rojas minden kiáltásakor megrándult, mintha maga is érezte volna Ghost keze munkáját a saját testén. Még nem is a saját sebe zavarta, hanem a másik szenvedése, és ez valamiért annyira megaragadta MacTavish figyelmét. Belefacsarodott a szíve, tudva: Tiffany nem volt ebbe a világba való, csak elnyelte a sötétség. A kis lelke, a szíve nem viselte el az ő világuk borzalmait, mégis tűrt, mert jobbat nem tehetett. Szánta őt ezért, és remélte, egy napon meg tudja neki teremteni azon életkörülményeket, ami boldogságot okoz majd neki.

Odalépett hozzá, vitte magával a kicsiny, zöldkeresztes táskát, majd előtte guggolva felpattintotta. Szinte már óvatosan pillantott a lába szárán éktelenkedő, mély sebre.

- A csapat másik fele már kivezénylésre került Gecco szerint. Beszéltem vele. Egy tengeralattjárón vannak, ott találkozunk. Ott majd szakszerűen megnézik, kell-e varrni - közölte, próbált nyugodt hangot ölteni. Tiffany bólintott, de nem szólt. Talán Rojas kiáltozásai miatt összeszorult a torka, legalábbis kék szemében a pánik erre utalt. Addig, míg meg nem hallotta az első hangokat, nem volt baj, de azóta jól látszott, mennyire megviselték egy szenvedő ember hangjai.

MacTavish ránézett a sebre. Elég mélynek tűnt, de remélte, nem feltétlenül kell varrni. Keresett ragasztócsíkot, gézt, fertőtlenítőt, ollót, előbb az üvegcse kupakját csavarta le.

- Ez most csípni fog.

A lány ismét csak bólintott, és szinte pislogás nélkül nézett rá. Csillogott a szeme.

Picsába. Fél - döbbent rá MacTavish, hirtelen hatalmas ingert érezve aziránt, hogy megölelgesse, de a sebét sem hagyhatta elfertőződni. Remélte, még lesz ideje arra, hogy pár kedves szót szóljon hozzá, mielőtt rájuk szabadul az újabb halálos hullám.

Ő is aggódott, csodálta, hogy idáig jutottak, de mégis milyen áron! Meat és Royce, két kiváló főtörzsőrmestere vesztette életét a harcok során. Utóbbi ráadásul apuka volt, már megint vihetik a halálhírt a családnak, és neki sajnos csak hírt. MacTavish visszaidézte Dover halálát, akit még Szibériában lőttek le. Amikor elment a leendő anyukához közölni a hírt, már Tiffany távozása után. Férfiasan tűrte a karjaiba omló nő vigasztalhatatlan zokogását, és csak formálisan tudott vele beszélni. Ha ott engedett volna az érzéseinek, más lett volna. Akkor épp felkavarta Tiffany távozása is, így nem volt a legjobb hangulatban. Mélyen érintette az, hogy egy élet, melyet rá bíztak, odaveszett.