~ Mélyvízi novellák ~

Mint a szőlő

Az Új esztendő után nyolcvan nappal járunk. Azt hinné az ember a zord idő múlóban van, de ez a csuda időjárás mindig meg tud minket lepni. Most így történt, nemrégiben múlott kilenc, a harangozásnak is most lett vége, azt hinné az ember nyugodtabb estéje lesz, már amennyiben egy kocsmában nyugodt élete lehet, de a fránya időjárás keresztezi terveit, mert persze Kikelet havában miért ne eshetne a nagy fehér pelyhes?

Félreértés ne essék, szeretem én telet, de ma estére a kocsma tulajdonos, Benedek azt hitte apródjára hagyhatja a hodályt, hogy felmehessen kedves kis gerlicéjéhez ki megszánta őt már sok éjszakán, hogy férfiús vágyait kiélhesse már. Nem mintha Benedeknek egy szánakozóra kellene várnia, hiszen talpraesett férfi ő, ki minden asszony álma. De ha nem, hát nem! Nem tehet ő semmit e fránya időváltozással.

Emiatt úgy döntött lehajtja fejét egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra...

Jajj! De lehet nem csak egy pillanat volt, mert arra kapta fel álmosságtól kótyagos fejét, hogy a vendégeket jelző kis kongó masina megszólalt.

Ó, hogy a terembúráját! Az égiekre esküszöm nem láttott még az ég ilyen teremtést, de mit keres itt egy ilyen kishölgy? Egyszerűen süt róla, hogy nem idevaló. Szőkés haja csak úgy göndören hullik vállára, ami már egészen elég ahhoz, hogy a férfielmét beindítsa. De azok a szemek! Jajj, ha egyik éjjel Benedek miatt csillannának fel oly kékesen! Na de Benedek kérem, ilyen ideákat? Süt e leányról az ártatlanság, nem lehet több tizenhatnál. A kocsmárost is még sokan fiúcskának tartják, pedig már a huszadik esztendőjét tölti e nyáron, akkor mégis mit gondolhatnak e szép kislányról?

Ó, jajj, erre tart! Benedek már tűkön ül, hogy hogyan szólítsa meg e kishercegnőt? De jajj Benedek! Szegény fejed, hát te vagy e hodály ura, mégis mért van az úrfi ennyire kétségbeesve?

-Adjon Isten szép leányka? Mit óhajt? - pillantott a leányra, ki éppen csak most ért a söntéshez. A félénk kis őzgida, úgy tekint a férfira.

- Hogy mit óhajtok? - kérdi félénk, gyámoltalan hangon. Tán elmebajos, vagy mért kérdi meg ugyanazt e szép leány?

- Hát akkor mivel szolgálhatok? - kérdi Benedek, majd könyökivel az asztal tetejére támaszkodik.

- Szolgálni az apród szolgál. Tán maga is eme tisztségen áll? - szólt vissza a leány egy mosoly kíséretében száján.

- Magácska csak nem kötözködik? De egye fene felelek. Ki nem tudná, - nézett a leányra. - hát elmondom, ha tisztséget kellene választanom én lennék e hodály ura, a király! - húzta fel állát Benedek. Jajj csak vigyázz tréfás Bende, nehogy valaki még szarvadat letörje!

- Ezesetben semmit nem óhajtok! A királytól nem kívánhatok kiszolgálást, az Isten áldja fiúcska! - bólintott tisztelettudóan a leány, majd sarkon fordult és kifelé indult eme perpatvarból.

De csak ennyi kellett a mi Benedekünknek, egyenest a lány sarkára lépett, ki megbotlott, majd a fiú karjaiba esett. A kocsmáros e helyzetet kihasználva a lány karcsú derekára fonta nagy erős medvemancsait, majd közelebb húzta magához, mire a leány arcát édes kis pír öntötte el.

-Ha nem király, hát mi vagyok kedves kis madárkám? Netán lovag, vagy herceg? Mi eme két szem képzelete? - nézett mélyen a lány szemébe, hogy minden kicsi vonását emlékezetébe vésse.

- Ha választanom kellene, maga szőlő lenne! - tolta el magától a férfi kezeit a leány, majd saját talpára állt.

- Szőlő? - kérdezte kikerekedett szemekkel Benedek, mert biza nem eme gyümölcsnévre számított.

- Igen Uraság, egy szőlőre. Ki úgy akaszkodik rám, mint egy szőlő a saját vesszejére! - bökte meg a leány a férfi mellkasát, kinek a remény egy halvány szikrája csillant meg szemében.

- Ha én szőlő volnék, akkor remélem bort művelnek belőlem, hogy majd kegyed is ihassék az itókából és ezáltal mámorba ejthessem. - vigyorodott el pimaszul Benedek, majd a kishölgy kacsójára édes csókot hintett.

- Tán csak nem elcsábítani akar engemet az úr? - pislogott ártatlanul a lány, majd elhidegült kezével, mit előbb csókolt meg a férfi, a ruhája szegélyét birizgálni kezdte.

- Ha a kisasszony elárulja nevét, én elárulom szándékom! Ez az alku! - nyújtotta kezét a lány felé. Csak hadd érinthesse meg újra azt a finom kis kacsót.

- Rendben, legyen. Csak szándékai tisztességesek legyenek! - majd kis törékeny kezét a férfi nagy markáns kezébe tette. - A nevem Rosalina. Most az úrfi következzék.

- A szándékaim tisztességesek, ha a végtelen, erős szerelmet annak tekinti az ember. - válaszolta Benedek és még én magam is meglepődtem, hogy ez a csibész ilyet tetszett mondani egy kishölgynek... akarom mondani Rosalinának.

Rosalina kishölgyet oly mélységesen meghatották e szavak, hogy azonnal a férfiú karjaiba borult. Több se kellet Benedeknek, szebbnél-szebb szavakat suttogott a lány fülébe, ki ezek varázsszavak hallatára ámulatba tévedt.

***

A hetek, s hónapok csak úgy teltek, s mire észbe kaptak már az új kenyeret ünnepelte a város apraja és nagyja. A két szerelmes szerelme meg csak erősödött. Benedek nap nap után udvarolt a lánynak, kinek szívében a férfi már biztos helyet foglalt el.

A városi ünnepségen találkoztak, mert a fiúcska látni kívánta Rosalinát fontos ügy miatt. Mindenki tudja mit jelent e „fontos ügy", mindig ugyanazt jelenti. Mindketten tisztában voltak ennek fontosságával, Rosalina, kit a férfi csak Rosinak hívott szép feszes kontyba kötötte haját és kiválasztotta szekrényéből a legszebb darab ruháját. Benedek is megborotvákozott, sőt ünneplő gúnyáját húzta magára, majd miután cipőjét is kifényesítette, elindult az ünnepélyre.

A lány már ott várta, éppen a vattacukrot eszegette csillogó szemekkel, miközben a sötét, éjjeli égboltot kémlelte. A férfi ekkor tudta jól döntött, neki párja csakis Rosalina lehet, kinek nevetése akár a madárcsicsergés, kinek ölelése akár a lenge szellő és kinek szívében több szeretet van, mint bárkiében eme világon.

-Rosi kedves ugye adsz egy falatot? - állt meg a lány mögött pár méterre, mire a lány hatalmas mosolyt varázsolt az arcára, majd a férfi felé fordult.

Mikor meglátta a férfit, szemében könnyek gyűltek, mert a férfi, a mi kis hóhányónk egy gyűrűvel kezében térdelt a leányka előtt.

-Nos Rosalina, mi a válaszod? - nézett fel a lányra boldogságtól csillogó szemekkel.

- A válaszom....

Benedek hirtelen kapta fel fejét az ajtó csilingelésére. Jajj a nyavalyás! Még hogy csak egy pillanatra teszi le fejét! De hála az égnek apródja meg is érkezett, gondolta, hogy ő el tudjon menni kis éjjeli gerlicéjéhez. Viszont mikor megfordult, a világ leggyönyörűbb teremtésével találta szembe magát, ki csak félénken állt a söntésnél, s nagyokat pislogott. Benedek meg csak egy szót suttogott...

-Rosalina...

🍇Vége🍇