Maybe

5.

Felhúzott a kezemnél fogva, és elindult a parkoló felé.

-Mármint tényleg elviszel? Ez három óra! Nincs más dolgod?

-Ha én megmondtam hogy elviszlek, na akkor el is viszlek. Ne kérdezősködj annyit. -mosolygott rám.

Próbáltam mosolyogva bólintani, de azok az átkozott könnyek újra, és újra kibuggyantak a szememből.

Legnagyobb meglepetésemre egy méreg drága autónál álltunk meg. Mármint az nem is kifejezés. Bár nem nagyon értek az autókhoz, mindig felesleges státusz mutogatásnak tartottam, de ez engem is lenyűgözött.

-Beszállsz, vagy még állunk itt egy kicsit a hidegben? - kérdezte Milán, és megeresztett felém egy apró mosolyt.

Most hogy mondta én is éreztem a hideget, különösen hogy még a szél is feltámadt.

Beültünk az autóba, és figyeltem ahogy elfordítja a kulcsot, és beköti magát.
Azt hogy kifejezetten nem csúna, azt még nekem is el kellett ismernem.

Barna haja kuszán állt, csak egy dolgot nem értettem. Hogy miért visel mindig feketét. Még sosem láttam másban, holott az elmúlt napokban forróság volt, az pedig hogy a fekete gyűjti a hőt, az köztudott tény.

Lassan araszoltunk ki a városból az esti csúcsban.

-Elmondod hogy mi is történt pontosan - kérdezte, miközben fél szemével rám nézett.

- Jobban örülnék ha az útra koncentrálnál, amúgy röviden apám fél éve meghalt rákban, és most tudtam meg hogy anyám csalta, ráadásul egy gyökérrel. - hadartam egy szuszra. Nagyon, de nagyon jól esett ezt mind kimondani. Kicsit segített is összeszedni a gondolataimat.

-Nézzenek oda! Fél órája ülsz az autómban, és az volt az első hogy kioktatsz. -nevetett fel halkan.

-Neked komolyan ez ragadt meg az egész történetből? - néztem rá hitetlenkedve.

-Igazából nem. Amit utána mondtál az valamiért jobban megfogott, de előbb a jelentéktelen dologgal akartam kezdeni. Tudod nem nagyon ismerlek. Nem vagyunk régóta barátok, de van egy elméletem ami szerint én élek. Az pedig az hogy senki nem választhatja meg a szüleit, de azt hogy felnőttként ki lesz belőle azt igen.

-Tudod anya nem volt mindig ilyen - feleltem neki, miközben azt figyeltem hogy megelőz egy kamiont, mivel időközben kiértünk az autópályára. -Mindig azt hittem hogy az apa utáni gyász tette ilyenné. De most már úgy gondolom hogy előtte is ivott, csak sosem annyit hogy észrevegyük.

-Lehet. De sok ember addig nem mutatja meg nekünk hogy milyen valójában, aztán kiderül és leomlik a kártyavár, éppen ezért nehéz megbízni másokban. - felelte

-Te honnan tudsz mindig ilyen jó dolgokat mondani, vannak forgatókönyveid ilyen alkalmakra? -csúszott ki a számon.
Valójában én magam sem tudtam elhinni hogy lelkizni kezdtem a szomszédommal.

-Ez a rejtett képességem, amúgy meg a munkám. A szép szövegeimből élek.

-Miért, képeslap író vagy? - néztem rá nevetve

-Mi? Nem! Énekelek, de te komolyan nem hallottál még rólam? - kérdezte döbbenten, miközben meredten bámulta az utat.

-Kellett volna hallanon rólad? Úristen most beégek, és kiderül hogy valami híres énekes furikázik engem?

-Jaaa, de igazán nem vagyok annyira híres. -húzta meg az első szót.

-Jó akkor mondj egy viszonyítási alapot, mennyien hallgatnak?

-Magyarország top első előadója vagyok - árulta el mosolyogva.

-Mi? - bámultam rá

-Ne bámulj vezetés közben, zavar. Amúgy nem nagy ügy.

-Nem nagy ügy? Most ez komoly?

-Nyugi már elkönyveltem magamban hogy egy kő alatt élsz- nevetett fel könnyedén.

Na szép! Még nevetséges is vagyok - gondoltam magamban.

-Bocsi nem hallgatok magyar zenéket, sőtt az utóbbi időben semmilyen zene hallgatására nem volt sok időm.

- Hát legalább nem a hírnevem miatt vagy velem jóban - vonta meg a vállát.

Erre nem válaszoltam, csak az utat néztem. El sem tudtam hinni hogy ebben a szorult helyzetemben ennyire fel tudtam szabadulni. Ráadásul egy vadidegen sráccal.

Nem is olyan sokára odaértünk. Szinte fel sem tűnt hogy ilyen gyorsan haladtunk.
Az út utolsó része csendben telt. Én a sötétbe bámultam. Milán meg az útra. Szerettem volna tudni hogy mire gondol. Mármint mégis egy lányt furikázott az országban, pedig mint híres ember biztos hogy lett volna jobb dolga is.

-Innen már szükségem van arra hogy irányíts, mert itt már nem tudom az utat. -mondta amikor letért az útról.

Én pedig készségesen irányítottam hazáig. Vagy inkább addig a házig ami eddig a haza volt.

-Öhm van egy kis gond- szólaltam meg bizonytalanul.

- Elárulod mi az? - nézett rám egy pillanatra, de közben arra figyelt hogy minél szebben parkoljon le.

-A szobámból is kell pár dolog, amit még nem volt lehetőségem elhozni, mert ma akartam, de a dolgok nem úgy sültek el mint én azt terveztem.

Nem válaszolt csak bólintott.

Mind a ketten kiszálltunk, és lassan elindultunk a ház felé.

Kinyitottam a ház ajtaját, és megcsapott az alkohol szag. Ez csak két dolgot jelentett. Vagy azt hogy anya iszik, vagy azt hogy ketten isznak az új szerelmével.

Balszerencsémre a második volt a helyes feltételezés. Amint meghallották hogy nyílt az ajtó mind a ketten kiléptek a nappaliból.

-Zsofikááám ki ez a fiú - nevetgélt anyám természetellenes hangon.

-Ő egy... Szóval ő...

- A barátja vagyok. - lépett mellém Milán és megfogta a kezemet.

-Látod lányom mindig is tudtam hogy egy ribanc vagy. Egy hete mentél el és máris barátod van - röhögcsélt anyám visszataszítóan.

-Bagoly mondja verébnek hogy ribanc - motyogtam, de az a drágalátos kotnyeles Balázs ezt is meghallotta mint minden mást is.

Időközben elvettem az asztalról a táskámat.

- Hogy beszélsz anyáddal már megint? Nem megmondtam erről világosan hogy mi a véleményem?

Odafordultam Milánhoz, és belesúgtam a fülébe.

-Menj fel a szobámba. Jobbról az első ajtó. Hozzd el azokat a ruhákat amik az asztalon vannak, plussz a könyveimet és mindent amit fontosnak látsz.

Gyorsan elillant mellőlem, csak remélni tudtam hogy ő is azokat gondolja fontosnak mint én.

-Nocsak nocsak. Neked nem tanították meg hogy társaságban sugdolózni nem illik? - jött hozzám közelebb a férfi. Minden lépéssel egyre jobban éreztem azt a förtelmes szagot ami belőle áradt.

Teljesen a falnak szorított és úgy beszélt.

-Egyáltalán minek jöttél vissza? Ennyire ragaszkodsz anyádhoz? Csak hogy tudd őt nem érdekled pici szívem.

Már alig kaptam levegőt. A torkom elszorult. Imádkoztam hogy Milán siessen.

És ekkor végszóra meghallottam a fiú lépéseit a lépcsőn

Balázs elengedett, és innentől csak homályosan emlékszem a dolgokra. Milán kiráncigált a házból, miközben a csomagjaim is a kezében voltak.

Az autó anyósülésén ülve remegve bőgtem, és teljesen magamon kívül voltam.
Milán rámterített valami kabátot, de semmit nem segített a hideg rázott a félelemtől.