Váratlan Érzések

3. Fejezet

Úgy éreztem, mintha rohamosan elfogyott volna a levegőm. Mintha egy hirtelen kötél szorítaná a tüdőmet, én pedig próbálok belőle kiszabadulni, de hiába. Mi ez?

Hirtelen, mintha újra éreztem volna, ahogy Yamal a karjával átkarol, ezzel megvédve engem a rosszakaró külvilágtól, ami fojtogat, de nem. Csak beképzeltem. Mint ahogy azt is, ahogy letörli piros színbe borult arcomról az elhullatott könnyeket.

Legszívesebben elfutottam volna, de szerintem az még kínosabb pillanat lenne, mint most ez.

– Elmondanád már végre, hogy miért sírtál, illetve sírsz? – kérdezte ismét, miközben ölbe tette a karjait a mellkasa előtt.

Beszívtam a levegőt, majd a mellkasom lassan leereszkedett, remegve.

– Hát csak... – oldalra néztem, majd fel, hogy elkerüljem a könnyeket, amik már ki akarnak szabadulni a szememből. – Engem hibáztatnak mindig, amikor veszítünk, és lényegében azt mondják, hogy béna szar vagyok. – mikor e szavak elhagyták a számat, mintha az a fojtogató érzés eltűnt volna, és könnyebben vettem a levegőt is.

– Ömm... haló!? – integetett a szemem előtt. – Te Sienna Diaz vagy. Nálad talpraesettebb, bátrabb, nagy szájúbb embert nem is ismerek. – mondta, mire elpirultam. – Szerinted ezek a lányok, mivel jobbak nálad? Hiszen úgy mozognak a pályán, mint egy részeg kecske, ami a jégen botladozik. – felhorkantottam, mire édes mosolyra húzta a száját.

– Te nem szoktad azt érezni, hogy hibás vagy, ha nem rúgod be a hálóba azt a nyamvadt labdát? – kérdeztem, miközben letöröltem az arcomról egy könnycseppet, és közben magával ragadott hirtelen a boldogság.

– Nem, mert én mindig betalálok. – felnevettem, majd a karjába bokszoltam, és megráztam a fejemet.

– Persze, mert te tökéletes vagy – mondtam irónikusan.

– Nem én mondtam – vonta meg a vállait.

– De miért jöttél te vissza? Hiszen Mason már elment.

– Mert hallottam, hogy sírsz, és hát fontos vagy nekem, meg Masonnek... szóval ja. – vonta meg ismét a vállait, majd elindult a kijárathoz.

Egy kicsit még álltam dermedten, hiszen soha nem gondoltam, hogy Yamal azt fogja mondani, hogy fontos vagyok neki.

Nem tudom, hogy most mi történik velem, viszont úgy érzem, mintha egy hullámvasúton lennék... Egyszer azt érzem, hogy utálom Yamalt, most meg...

Az egész testemet elöntötte a forróság.
Úgy érzem, amikor Yamal a közelemben van, biztonságot nyújt. Nem félek semmitől, és senkitől.

A vállamra kanyarítottam az edző táskámat, majd felkaptam a telefonomat a földről, és zsebre tettem.
Kipirult arcal, szinte futottam utána, hogy ne egyedül menjek haza a sötét utcán.

– Várjál már meg! – kiabáltam Yamal után, aki már jóval előttem járt.

– Na mivan, már hiányoztam? – nevetett, majd felém szegezte a tekintetét.

– Nem. Csak ugye nem akarod, hogy Jamaicában kössek ki, igaz? – nevettem el magamat.

– Háát... – mosolygott.

Hirtelen éreztem, hogy az arcomra hullik pár eső csepp. Nem kellett sok, hogy teljesen megeredjen az eső.

Még nagyon messze voltunk, attól, hogy haza érjünk, én pedig elkezdtem remegni, mert szörnyen fáztam, és nem volt pulcsi sem a táskámban.

Az eső még jobban megeredt, és már szinte nem is láttam, hogy merre vagyunk.
Yamal egy hirtelen mozdulattal a karomért nyúlt, majd csak annyit láttam, hogy egy buszmegállóban vagyunk.

Leültem, majd magamhoz öleltem a lábaimat. A térdeimre hajtottam a fejemet.

Elég nagy csönd volt köztünk. Álmos voltam, fáradt és fáztam, szóval nem igazán volt kedvem beszélgetni.

– Ideadod a pulcsid? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem - felelte.

– De fázok! – emeltem fel a hangomat.

– Az a te problémád.

Na ilyenkor tényleg megtudnám fojtani.

– Azt hittem, hogy fontos vagyok számodra. – átgondoltam a dolgokat, és arra jutottam, hogy manipulálni kell. – Ha fontos lennék számodra, akkor ide adnád a hülye pulcsidat, és nem hagynád, hogy megfázzak, majd hogy a betegségbe belepusztuljak. – mosolyogtam, majd csillogó szemekkel néztem rá.

– Istenem! – sóhajtott, aztán levette a fekete pulcsiját, amit átnyújtott nekem.

– Köszönöm – mosolyogtam rá.

Felvettem a pulcsit, ami pár mérettel biztos, hogy nagyobb lehetett nálam, és már nem vacogtam. A fejemre hajtottam a csuklyát is, és csak akkor éreztem a férfi parfüm illatát.
Hirtelen úgy éreztem, mintha közvetlenül mellettem lett volna, pedig nem is.
Azon kaptam magamat, hogy folyton azt a hülye pulcsiját szagolgatom.

Valamiért azt éreztem, hogy a szívem hevesebben dobbanik folyton, s hogy elkapott az izgatottság.

Nem tudom sehová se kötni ezt a mámorítóan fenséges illatot... Mintha egy pár percre a fellegekben éreztem volna magamat.

Sosem értettem, hogy miért szeretik a tini lányok, ha a fiúk átadják nekik a pulcsijukat, viszont már lehet, hogy értem.

Lassan Yamal felé néztem, aki bújta a telefonját.
Talán most először volt az, hogy úgy néztem rá, hogy nem undorodtam el, vagy valami.

Alaposan szemügyre vettem... Göndör fürtjeiről néhol még potyognak az eső cseppjei. A kávé barna szemeiben tükröződik a telefon fénye, amitől csak még jobban ragyognak a szemei, mint pár perccel ezelőtt. Kezein alaposan látszódnak az erei, amelyek csíkokba vonulnak. A karjain szépen kirajzolódnak az izmok, köszönhetően az esőnek, ami miatt a pólója rátapadt a bőrére. A lábai ugyanúgy izmokkal teli, mint a karjai, és látszódik, hogy sokszor elesett a pályán, hiszen a térde sebes, és látszódik még pár seb azon kívül.

Ez alatt az idő alatt, rájöttem, hogy egy olyan érzés bontakozik bennem, amit nem teljesen ismerek...
Nem hittem, hogy bármikor is ilyet fogok érezni, pláne Yamal iránt...
Mégiscsak a testvérem legjobb barátja. Szinte láttam, ahogy felnő, velem együtt.

Mason mindig is féltett engem, pláne ha fiúkról volt szó. Nem mondanám, hogy voltam életemben szerelmes, de már volt egy kapcsolatom, amiben nem éreztem jól magamat, és ezt Mason megtudta, és mondta, hogy ha bármikor is bántana a srác, akkor szóljak neki. Többnyire ezért nem szerettem volna egy kis ideig szerelmes lenni.