Nincs más lehetőség

Hazugságban élni

Technikai okokból sajnos pár hete már nem tudtam publikálni, ezért ma több részt rakok ki egyszerre, bocsánat a bökkenő miatt, próbálom behozni a lemaradást minél gyorsabban (tiktokon is, így ott is érdemes lesz nézni a videókat, a nevem _readwithsophie_). Jó olvasást!

Reggel Krisztián nem volt a szobában, de az éjjeliszekrényen egy kávé álldogált magányosan. Megittam, bár elég keserű volt. Ezek nem ismerik a mézet, vagy a cukrot?! Nem számoltam azzal, hogy itt leszek megint, ezért nem hoztam váltó ruhát, pedig kellene, ha nem szeretnék büdös lenni, ezért kikeltem az ágyból, és Krisztián keresésére indultam. Ahogy kiléptem az ajtón, megbántam, ugyanis mindenki dühösen fordult felém. Az ajtó csak résnyire volt nyitva, ezért gondolkodtam rajta, hogy visszacsukom, de valaki megfogta. Elkezdtem rángatni az ajtót, mert azt gondoltam csak beszorult, de mikor megláttam annak az arcát, aki amikor graffitiztem először jött ki, megrémültem.

- Jó reggelt kisasszony! – szólított meg fenyegetően. – Szabad graffitit csinálni más tulajdonára? – kérdezte gorombán.

- Umm, gondolom nem, de most amúgy te kioktatni szeretnél? Mert akkor menj máshoz! – csúszott ki a számon. A fiú fenyegetően nézett rám, és már ökölbe szorította a kezét, amikor megérkezett Krisztián.

- Mi most bemegyünk a szobába, és a jövőben engedelmesebb lesz. – mondta a fiúnak. – Igaz? – nézett rám.

- Hát... – kezdtem bele, de félbe szakított.

- Igaz? – tette fel újra a kérdést, amire csak egy jó válasz volt.

- Aham. – feleltem.

- Látod, jó kislány ő. – mondta Krissz, és a fejem felé nyúlt, hogy megsimogassa, de közbe vágtam.

- Ha mered! – mondtam fenyegetően, és lecsaptam a kezét.

- Jó, hát, azt nem szereti, ha a feje felé nyúlkálnak, de amúgy jó kislány. Szóval mi most megyünk. Jó sakkozást, tudom, hogy te nyersz! – kacsintott a srác irányába.

Bementünk a szobába, és miután Krissz becsukta az ajtót, felém fordult.

- Már megbeszéltük, hogy ezt ne, ugye? – nézett rám, oldalra döntött fejjel.

- Bocs, kicsúszott a számon. – tettem fel a kezem.

- Jó, mindegy. Hova indultál? – váltott témát.

- Kell ruha. – jelentettem ki.

- Nem jó egy pólóm? – nézett rám keserűen.

- Nem fogok egy szál pólóban mászkálni. – hitetlenkedtem.

- Akkor ne mászkálj. – próbálkozott Krissz, de miután „erről nem nyitok vitát" tekintettel néztem rá felsóhajtott.

- Gyere. – nézett rám úgy, mint aki citromba harapott, én meg lelkesen megindultam az ajtó felé, nem nagyon érdekelt a bánata.

Ahogy kiléptünk mindenki felénk fordult.

- Hova, hova? – kérdezte az egyik.

- Ruháért. – felelt unottan Krissz.

- Na, ne, ez itt fog lakni? – kérdezte egy másik.

- Nem ez, hanem ő, és igen. – beszélt higgadtan Krisztián.

- De... - kezdett bele egy harmadik, de valamiért nem folytatta.

Kiléptünk az ajtón, és hirtelen rettenetesen fáztam. Vajon hány fok lehetett? Krisztián valamiért visszament a házba. 1-2 percig csak álltam a hidegben, és vártam mire megjelent egy kabáttal, és felém nyújtotta. Mellesleg végül a pólóját is elfogadtam, mert a felsőmön volt valami folt, de attól még kellett a saját ruhám.

- Köszi. – hálálkodtam. Csak bólintott, és elindult a motorok felé.

- Te csak ott állsz, vagy jössz, mert ha nekem kell ruhát válogatnom neked, az nem garantálom, hogy jó lesz. – húzta féloldalas mosolyra a száját, ma először.

- Nagyon vicces vagy. – ironizáltam.

- Tudom! – mosolygott, mint egy óvodás. Forgattam a szemem, majd felültem mögé a motorra.

Nem féltem mikor eléggé átlépte a sebességhatárt, csak élveztem, hogy újra motorozok. A gondolataimból Krissz húzott ki, amikor megállította a motort, és jelezte, hogy megérkeztünk. Lepattantam a szerkezetről, és halkan beosontam a házba. Apa nem volt otthon, ezért nyugodt léptekkel igyekeztem a szekrényem felé. Na de várjunk csak? Honnan tudta Krisztián, hogy hol lakom? És miért nincs itthon apa? Ilyenkor itthon szokott lenni! Kirontottam a házból, Krisztián nyugodtan telefonozott, de mikor meglátott, felnézett, és kérdőn fürkészett.

- Mi az? – kérdezte ártatlanul.

- Honnan tudtad hol lakom? Hol a nevelőapám? – tettem fel egymás után a kérdéseket, félelemtől reszketve.

Miután Krissz nem válaszolt, megkérdeztem megint.

- Egyszer követtelek haza, apukád meg nem tudom, hol van. – nem kerülte a tekintetemet, hát persze, hogy nem! A rosszfiúk azt nem csinálják, ők teljes higgadtsággal hazudnak a szemedbe, és ezért még csak észre sem veszed, hogy mi történik.

- Ne hazudj! – ripakodtam rá, hiszen én nem tartozom azon lányok közé, akiket lehengerel egy bájos mosoly és az igéző szemek, amik úgy pumpálják beléd tudtad nélkül a hazugságot, mint a gyógyszert; szépen lassan megmérgezve téged. – Ne hazudj nekem!

- Amikor elhagytad a telefonod én megtaláltam, feltörtem, megnyitottam a snapchated, és a térképen megnéztem, hogy hol van a nevelőapád. – nyögte ki halkan, és nagyot sóhajtott.

- És minek kellett az neked? Hol a nevelőapám?! – kiabáltam.

- Honnan tudjam, csak kíváncsi voltam hol laksz, és nem tudom hol a nevelőapád. – nem emelte fel a hangját, úgy viselkedett, mint egy sorozatgyilkos.

A fülemben dobogott a vér, olyan volt, mintha víz alatt lettem volna. Hirtelen szédülni kezdtem, kezdett elsötétedni minden, mint amikor egy túlélő játékban vagy, és haldokolsz, és lassan elsötétült a képernyő. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Krisztián odajött, és elkapott. Az arca gondterhelt volt, ez úgy is látszott, hogy forgott velem a világ, így nem hiszem, hogy valami gyógyszer műve lenne ez, vagy mégis?