Váratlan Érzések

5. Fejezet

A mosolyomat le sem lehetett csalni az arcomról. Hihetetlen, hogy Yamal ezt tudja velem csinálni.
Mikor vége lett az edzésnek, visszamentünk az öltözőbe.

– Attól még, hogy ma nem voltál olyan rossz Sienna, nem kéne ennyit mosolyognod. Nem áll jól. – szólalt meg Chloe, mire pár lány elkezdett nevetni.

Éppen kötöttem be a cipőmet, utána felálltam.

– Én legalább tudok mosolyogni. Te maximum azon tudsz hülye mosolyt erőltetni a idióta fejedre, ha valakit sértegetsz. Szerintem a csapatból már mindenkire mondtál valami olyat, ami bántó, viszont TE vagy az, aki nem tud röplabdázni. És egyébként ezt az edző is megmondta. – kis csöndet követve Chloe-t leszámítva mindenki elkezdett nevetni.

Bianca még le is pacsizott velem.

Felvettem a táskámat, majd elhagytam az öltözőt.
Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy kimondtam végre azt, amit lassan egy éve szeretnék.
Még sosem voltam ilyen büszke saját magamra.

<><><>

Oda mentem, ahova Yamal utasított.

– Na? – kérdezte, amikor meglátott.

Szerintem totál elpirultam, pedig ez csak egy két betűből álló szó volt, viszont mégis azt éreztem, hogy a szívemet is megérintette.

– Köszönöm! – mosolyogtam, majd a boldogságtól szúrta a szememet a könnyek.

– Mondjad már, mi történt? – mosolygott.

– Nos... ismét beszólt, és én visszaszóltam neki, szóval köszönöm Yamal, nélküled nem ment volna!

Istenem, ha megint így fog mosolyogni, én elszaladok!

Nem szólalt meg. Csak mosolygott. A szemei csillogtak, a haját pedig borzolta a szél.
Még most sem tudom, hogy mi is fogott meg benne... Talán az, ahogy az emberre néz.

Sokáig tartott közöttünk ez a kínos csend.

– Csókolj meg! – kicsúszott a számon ez a nyamvadt két szó. Itt fogok meghalni! Mentsetek meg!

El sem hiszem, hogy pár hete még utáltam, most meg arra kérem, h...

Még a gondolatomat sem tudtam befejezni, mikor a kezét ismét a nyakamra és az állkapcsomra helyezte. Hirtelen a szívem hevesen kezdett el dobogni.
Az agyam nem fogta fel, hogy mi is történik, amikor láttam, hogy lehajol hozzám, s ajkai az enyémre illeszkedik.
Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem a pillanatot.
Olyan lassan történt minden. Azt sem vettem észre, hogy lábujjhegyen kellett állnom, hogy felérjem, hiszen jóval fölém tornyosult.

Lassan elengedtük egymás ajkait.

– Sajn...

– Maradj csöndbe! - szólt közbe, majd mutató ujját a számra tette.

Mikor ezt mondta, valamiért megijedtem. Reszkettem. El akartam menekülni. Attól a személytől, aki mellett pont, hogy a legbiztonságban érzem magamat. Most nem. Valamiért sebezhetőnek éreztem magamat.

Lehajoltam, hogy felvegyem a táskámat. Mikor felegyenesedtem, ismét belenéztem mélyen ragyogó kávé barna szemeibe, majd egy szó nélkül ott hagytam.

Nem ez volt életem első csókja, viszont valamiért úgy éreztem.

Össze voltam zavarodva. Nem értettem, hogy miért csókolt meg, ha utál. Mármint ezen a héten viszonylag kedves volt velem, viszont előtte olyan voltam számára, mintha a főellensége lennék.
El kell felejtenem ezt a csókot, meg Yamal-t is. Esküszöm jobb volt az, amikor utáltam, hiszen nem éreztem úgy, hogy bármikor össze tudnék esni, vagy hogy bármikor eltudnám sírni magamat.

Mikor haza értem még mindig éreztem Yamal puha ajkait az enyémen.

Beléptem a házba, aztán felmentem a szobámba.

Az ágyamban folyton csak a plafont tudtam bámulni. Állandóan az jutott eszembe, hogy lehettem olyan idióta, hogy arra kértem, hogy csókoljon meg.
De aztán az is a szemem előtt volt, ahogy lehajolt majd egy csókot lehelt az ajkaimra.

<1 héttel később>

Ki se mozdultam a szobámból. Hazudnom kellett anyának, hogy beteg vagyok, hogy ne kelljen iskolába mennem. Sosem gondoltam volna, hogy egy csók ennyire meg tud viselni engem. Ráadásul amit én kértem!!!

– Sienna, esetleg nem beszéltél Yamallal valamikor? Nem veszi fel a telefont, meg nem ír vissza. - jött be a szobámba a bátyám.

Amikor meghallottam Yamal nevét, egyből felkaptam a fejemet.

– Nem – vágtam rá. – Biztos csak sok focis dolga van. - mondtam, remélve, hogy itt vége lehet ennek a beszélgetésnek.

– Minden oké? Elég fura vagy.

– Igen. – mosolyt erőltettem az arcomra.

Mason kiment a szobámból, majd becsuktam az ajtót.

Komolyan miattam nem áll már szóba Mason-nel sem? Ha így van, akkor egy örök életre bezárkózom, és majd beszélgetek a pókokkal. Ők legalább nem hoznak ilyen helyzetbe.

Nem tudtam, hogy ráírjak-e, vagy felhívjam-e. Eldobtam a telefonomat, hogy inkább ne csináljak semmit, hiszen én képes lennék arra is, hogy csak még rosszabb helyzetbe hozzam magamat, és vagy Mason-t.
Hirtelen azt éreztem, hogy ha nem írok rá, akkor elveszíthetem, illetve, hogy Mason veszítheti el. Most már nekem a lényeg az, hogy a barátságuk tartson még, és ne miattam kerüljék egymást.
Visszavettem a telefont a kezembe, majd megnyitottam Yamal nevét. Hihetetlen, még itt is Diaz-nak becézett el.

Diaz: Nem tudom Yamal, hogy most haragszol-e rám, vagy valami de kérlek bocsáss meg! Tudunk valamikor beszélni?

Látta.

Elérhető volt 1 perccel ezelőtt.

Elérhető volt 15 perccel ezelőtt.

Hadd ne folytassam. Most már biztos, hogy haragszik.

Már kerek 1 órája küldtem azt az üzenetet, és semmi.

Feltettem a telefonomat a töltőre, és már mentem volna ki a szobámból, amikor a telefonom felvillant, és csippant egyet.
Felkaptam a készüléket, és reménykedtem, hogy Yamal legyen az, viszont csak Daphne.
Kérdezett valami baromságot, amire írtam már a választ, amikor láttam, hogy Yamal végre vissza írt.

Yamal:
Nem haragszom. Nevetséges vagy, remélem tudod.

Lehet, hogy nevetségesnek nevezett, viszont elmosolyodtam rajta. Végre egy sértegetés!

Diaz:
Persze, hogy tudom! Tudunk valamikor majd beszélni? Mason már tőlem kérdezte, hogy beszéltem-e veled, mert nem írsz vissza neki.

Yamal:
Tudod, nekem edzésem is van! Meg meccseim. Apropó meccs, jöttök majd?

Diaz:
Aha