The pain make you stronger

11.fejezet Érezni és Létezni

Réka/Bence

A mellkasom szorít. Nem kapok levegőt. Egy teljes óra elment amíg próbáltam kiigazodni azon, ami körülöttem folyik. De miután Ellie elviharzott anya pedig hallgatásba burkolózott nem bírtam tovább. Lekaptam a kabátom a fogasról és futásnak eredtem. Nem tudom meddig vagy egyáltalán hova futottam csak azt tudom, hogy a kétségbeesés erőt vett rajtam. Megint! Utoljára Míra tudott ennyire kiakasztani, ami után nagyon leszidtam saját magamat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen könnyen letaszítsanak. De ez a mai nap más volt. A saját családomnak adtam annyi esélyt, hogy ilyet műveljenek velem. Annyi éven át Ellie volt a legjobb barátnőm most pedig azt sem tudom ki ő. Anyától hiába várnék bármilyen magyarázatot, nem tartozik ő nekem semmivel.

Zsebre vágott kézzel ballagtam a városban fel s alá. De semmi sem tudta lenyugtatni a feszült idegeimet. Megálltam egy rózsaszín kis üzlet kirakata előtt. A kirakat nagyobb részét egy hatalmas festmény foglalta el. A festményen egy kopasz fűzfa nyújtózott egy folyó határában. Nem volt remekmű, de mégis megálljt parancsolt a testemre. Csak gyönyörködtem a finom ecsetvonásokban, ahogy a művész olyan élénken használta a színeket, amitől az egész festmény felragyogott. Ám nem állhattam ott örökké. Inkább tovább baktattam az utamon. Az emberek siettek körülöttem, senki sem akart tovább maradni, mint ameddig muszáj.

Egy nő a kislánya kezét szorongatva utat vágott maguknak és elviharzott mellettem. Nem tudom miért, de utánuk fordultam és mély, szúró fájdalom kezdett el mocorogni a szemem mögött, amíg a messze tűnő alakjukat bámultam. Csak álltam ott és pislogva próbáltam elfojtani a könnyeimet. Megsimogatta a kislány fejét, majd eltűntek a sarkon. Valami kavargott bennem. Mélyen a lelkemben. És nem hagyott továbblépni.

-Vigyázz már! – egy nő két megrakott bevásárló szatyorral kikerült, de nem fért el a keskeny járdán és neki sodort egy férfinek, aki dühödten arrébb lökött két tinilány karajaiba.

Így dobáltak oda-vissza míg végül patakzó könnyek közepette elszaladtam. A fájdalmas gyötrelem megfeketedett bennem és üvöltve próbálta magát kiszabadítani ebbe a vad, gonosz világba. A könnyeim a gyengeségem utolsó szégyenfoltjai. Mindenki, aki csak elhaladt mellettem lesajnálóan pillantott felém. A szívem megtelt gyűlölettel és félelemmel. Egy sötét világba rohantam. Annyira próbáltam menekülni az oroszlán karmai közül, ami otthon várt rám, hogy fejvesztve menekültem egy farkasfalka közepébe. Sehol sincs megnyugvás, sehol sincs béke. Csak lökdösődés és önzés.

Egy parkig vánszorogtam. Semmit sem láttam a könnyeimtől csak a cél lebegett a szemem előtt. Leültem egy padra ráborultam a térdemre és hagytam, hogy a zokogás erőt vegyen rajtam, mint mostanában oly sokszor. Talán az örökké valóságig hagytam volna a bánatot érvényesülni, ha egy meleg hang nem térít magamhoz.

-Jaj kedvesem! – egy idős hölgy ült mellettem és bátorítóan megsimogatta a karomat. – Nincs a világon olyan probléma, ami ennyire fájhat.

Oh, ha maga azt tudná. Örülök, hogy ennek a nőnek ennyi idősen a világháború volt a legnagyobb problémája, de nem mindenki ilyen szerencsés. Van akinek ennél nagyobb gondja is van. Mondjuk, hogy ugyan olyan mocsok hely a világ, mint akkor, de az ember a saját nővérében sem bízhat, mert tört döf a szívébe.

-Honnan tudhatja maga! – sopánkodtam a könnyeimtől fuldokolva.

Soha életemben nem bőgtem ennyire kétségbeesetten. Várva a megnyugvást. Még sosem akartam ennyire, hogy szűnjön a fájdalom. Bár az is igaz, hogy sosem volt még ekkora mértékben úrrá a testemen.

-A magad fajták túl értékelik a problémákat. – motyogta majd otthagyott.

A jobb napokon sosem viselt volna meg ennyire, hogy egy idegen sem méltat a türelmére, de ma úgy a szívembe vájt, mint a kétségbeesés Ellie kirohanásánál. Nem volt semmim és senkim, a világ meg csak arra sem méltatott, hogy mellém szegődjön valaki, aki megnyugtathatna. Csak pár kedves szót, egyetlen ölelést vagy mosolyt és máris minden enyhülhetne bennem. De nem... vagyis.