A négy vadrózsa

.

Az eső veszett módon csapkodta a kis köves út peremét, de nem oly' veszetten, mint ahogy a négy barát cipellői. Szinte már futottak, a lihegésük két méterrel előttük járt, s a jégharmatú égkönnyek leperegtek fekete öltönyeikről. Hirtelen mind a négyen megálltak s bús-komor arccal körül álltak egy sírt. Amíg szánalmasan próbálkoznak nyugodt légzést folytatni, hadd jegyezzem meg, hogy a sír melletti kis, rozoga faszéken négy rúzsvörös vadrózsa fekszik. Az egyik könnyezve elkezdte a mondandóját; „Kedves összegyűltek, a mai nap kínkeserves bánatnak, s csalódásnak mondható mindnyájunknak. Az elmúlt hónapban egy végtelenül kedves, törődő, s példamutató embert vesztettünk el." Most megállt egy kicsit letörölni az égő könnycsíkot arcáról, de ekkor a második barát szólalt meg; „Bár bizonyára mindannyian sírunk most... kérem ne tegyük! Büszkének kell lennünk, hogy ismerhettük őt, mint ember, s mint orvos. Munkája ideje alatt rengeteg sikert ért el, s épp ezért gondolom, mosolyogjunk, hisz annyi életet mentett meg! férfiakét, nőkét, csecsemőkét!" A férfinak elakadt a hangja. Az égbolt egyre kezdte felvenni a sötét állarcát. Mint kisgyermek, aki fél a szekrényben megbúvó rémtől, oly' gyorsan bújt el a sötétszürke felhők mögé. Szinte biztos, hogy az eső csak erősebb lesz, s nem fog elállni egy hamar. Ezzel nem foglalkozva, a harmadik barát levette szénfekete kalapját és ő is elkezdett motyogni; „Velem mindig is jó ember volt, s mondhatom... (elmosolyodott közben) igazi példakép lehetne minden egyes ember számára. Már gyerekkorában is karcolta a tökéletest. Mindig ott volt, ha kellett, sosem feleselt a szüleivel, a rettegett oktatók előtt is kitűnően felelt, s mindig volt valami kedves szava az utcán őt szinte észre sem vevő járókelőknek." Bár még emlékszik a második barát szavaira, azokat feledve folytatta az egerek dús itatását, de már annyira, hogy a szegény csöppségek szinte úsztak, sőt meg is fulladtak a rengeteg vízben! Ekkor négyen megfogták a koporsót s a sötétfekete gödörbe helyezték. Mind a négyen ásót fogtak, s elkezdték betemetni a koporsót. Minden kézemelés fájt nekik, hisz egy nagyon jó barátjukat temetik éppen. Az eső áztatta föld lassan belepte az egész gödröt. Térdeikre borultak, s így maradtak még legalább tíz percig. Itt több könny folyhatott, mint bármely folyóban e kerek Földön. Az összeesés után felkeltek, s ráemelték a sírra az utolsó fedő elemet. A negyedik barát ekkor odanyúlt a székhez, amit korábban említettem, a vadrózsákért. Szinte egy évszázadnak tűnt, mire szétosztotta azokat a barátai közt. Mostanra már ezernyi könny hullhatott le az égből, a fák, s a virágok levelei lefelé hajolgattak. Pár perc néma csend után megszólalt először, s egyben utoljára a negyedik barát; „Azért ostobaság, hogy miattunk nem szereti magát, lehetne okosabb." Ekkor a négy barát visszamászott a sírjába s a sír mellett már csak egy ember állt. Eddig csak messziről szemléltem düh lelte arcát, de most közelebb mentem, s megszólítatottam. „Üdv, részvétem a testvéreiért!" ő rám nézett, de nem szólt egy árva szót sem. Négy darab rúzsvörös vadrózsa volt nála, amit a testvéreinek hozott. A sírjukra tette a gyönyörű virágokat, majd elhagyta a helyszínt. Így kedves olvasó, hogy már csak ketten vagyunk e temetőben, elmondom; öten jó testvérek voltak, mind példamutatóak, a szüleik is biztos mindig büszkék voltak rájuk. Az orvos testvérei betegek lettek, és próbálta gondozni őket minden erejével, de... sajnos a halál kaszáját semmilyen hízelgő szó sem állítja meg. Több éve nem beszéltem az orvossal, pedig jó barátom volt, többre nem emlékszik csekély elmém, de az utolsó szavai mély szöget ütöttek szívemben: „Gyűlölöm magam, én tehetek róla, hogy meghaltak, hát nem érti senki?" Felkaptam a fejem, még nem ért ki a temetőből, utána szóltam: „Elég nagy illetlenség elbattyogni a saját temetésedről!" Persze ő ezt már nem hallotta, így zárult a mai gyászszertartás, ezen a ropogós, hűvös őszi éjszakán.