Váratlan Érzések

11. Fejezet

Rengeteget gondolkoztam, és arra gondoltam, hogy beszélek Yamallal. Csak még nem tudom, hogyan.

Felöltöztem, és kiléptem a szobámból, amint Masonnel találtam magamat szembe, ahogy ő is kijön a kupis szobájából, ahonnan hadd ne mondjam milyen szag árad ki.

– Hová méssz? – kérdezte, miközben engem fürkészett.

– Daphne-hoz.

Mostanában folyton hazudok. Hazudok, és hazudok. Megéri? Talán.

Írtam Yamalnak, hogy beszélnék vele. Azt mondta, hogy most focizik, viszont ha ez engem nem zavar, akkor beszélhetek vele.

Valami furcsa, elhagyatott focipályára érkeztem meg, ahol még a kutya se jár.

Neki dőltem valami rácsnak, ami fedezte ezt az egész pályát, és néztem, ahogy Yamal játszik a labdával, majd hogy azt a kapura vágja, annyira, hogy az a kapu akkorát csörtetett, hogy még a kutyák is elkezdtek ugatni.

Oldalra gurult a labda, amit ügyetlenül vissza rúgtam neki, bár szerintem nem ment három métert sem.

Kinevette a bénázásomat, majd leült a földre. Közelebb mentem, és leültem mellé.

– Szóval... – nem gondoltam át, hogy mit mondjak neki, hanem csak jöttem. – Sajnálom, Yamal. – hajtottam le a fejemet.

– Te nem tehetsz semmiről. Mason az, aki mindent elbaszott.

– Hogy beszélsz?! – mosolyogtam, mire felhorkantott, és megrázta a fejét. – Szóval, amúgy rájöttem, hogy Mason nem kezelhet engem úgy, mintha a bábúja lennék. Nekem is van saját akaratom, és hát...

– Fogd be! – folytotta belém a szót, és közelebb hajolt, majd pedig lassan megcsókolt.

Semmiért nem cserélném el ezt a pillanatot. Ahogy hozzám ér, mintha csak rá tudnék fókuszálni, és még a világ hülye, zavaró dolgai sem tud kizökkenteni.

Yamal megfogta a kezemet, amit úgy fogott meg, hogy éreztesse velem, az övé vagyok.

Talán egy kicsit gyorsabban ment ez az egész, mint amire számítottam, viszont nem érdekel. Kicsit sem.

Felállt, és tippem nem volt, hogy mit fog csinálni, mind addig amíg felém rúgta a labdát.

– Tudom, hogy nem tudsz focizni, viszont majd megtanítalak.

– Ki mondta neked, hogy nem tudok focizni? – nevettem el magamat.

– Hmm... sejtem. – nézett végig rajtam, mire bemutattam neki.

– Lehet, hogy nem úgy játszom, mint te vagy a csapattársaid, akik közül egy nevet nem igazán tudnék mondani, viszont nem vagyok annyira béna, hogy ne tudnék egy hülye labdába rúgni. – ekkor eszeme jutott az, amikor felé rúgtam a labdát pár percel ezelőtt, és alig ment.

– Jól van, ha ennyire megvagy győződve, akkor cselezz ki! – mondta magabiztosan.

Na jó, lehet, hogy egy kicsit túloztam, hiszen még csak Yamal közelébe se tudtam nagyon férkőzni, viszont egyszer sikerült kirúgnom alóla, és valahol a pálya végében kötött ki.

– Hát ez jó volt, meg minden, de tudod, arra van a kapu. – mutatott a tárgy felé, mire megforgattam a szemeimet.

– Jól van, kijelenthetjük, hogy én nem tudok focizni, te meg nem tudsz röplabdázni. – nevettem el magamat.

Pár évvel ezelőtt Masonnel és Yamallal, meg pár hülye gyerekkel lementünk a strandra, és csak egy röplabdánk volt. Yamal felütötte a labdát, és ahelyett, hogy szépen szervált volna, a lába előtt kötött ki. Bele se tudott nagyon érni.

Törött kézzel nem igazán volt jó létezni, hiszen még az ölelés is nehezemre esett.

– Ez így fáj! – nyafogtam, mire Yamal leült, és én is ezt tettem.

Lamine intett egyet, mire az ölébe bújtam, és a mellkasára hajtottam a fejemet, aminek köszönhetően jól hallottam a szapora szívverését. A hátamat cirógatta, és karjával átölelt.
Édes puszit lehelt a homlokomra, mire felnéztem rá. Egy darabig csak néztem. Néztem, ahogy a hold fényében kirajzolódik az arca körvonala, ahogy csillog a szeme a fényektől, ami a pálya körül jön.
Teste úgy simult az én testemhez, hogy éreztem ahogy izmai megfeszülnek.
Kezem a hasán pihent, amitől akaratom ellenére, éreztem a kirajzolódó kockákat. Végre!

Néha még érzek sajgó fájdalmat a karomban, és nagyon sajnálom, hogy most egy ilyen elcseszett pózban tudom csak ölelni Yamalt, hogy ne fájjon annyira a kezem. Bár nincs ellenemre annyira, hiszen olyan édes, ahogy a karjai közé zár.

– Szóval, mi lesz kettőnk között? – nézett le rám, és a fejemre hajtotta az ő fejét.

– Hát végülis, ha Mason nem tudja meg, hogy... – nehezemre esik kimondani azt a két szót, hiszen valamiért olyan groteszk. – ... hogy együtt vagyunk, akkor nincs baj.

– Szeretsz veszélyesen élni – vonta le a következtetését, amivel amúgy egyetértek.

– Persze – bólintottam.

– Akkor ez azt jelenti, hogy hivatalosan is... egy pár vagyunk?

– Hát, gondolom. – vontam meg a vállamat. – Csak titokban kell tartanunk a kapcsolatunkat, de ezt te is tudod.

Lehunytam a szememet, majd élveztem, ahogy simogat, és édes puszikkal áld meg.

– Yamal, már fázok. – mondtam, miközben apró figurákat rajzolgattam a karján.

– Ja, ez tudom mit jelent! – mosolygott. – Át kell adnom a pulcsimat, igaz? – hangosan felnevettem, majd megpusziltam az arcát, amiből egy forró csók lett.

– Maradj csöndben! És amúgy igen. – mondtam neki két csók között.

Még átöleltem, aztán felállt, és felsegített engem is, amit aztán megköszöntem.

Átkarolt, mire a vállára hajtottam a fejemet, és haza indultunk.

A háztól pár méterre megálltunk, majd elköszöntünk egymástól.

Benyitottam, amint megláttam Masont, ahogy engem méreget.
Hirtelen nem esett le, hogy miért néz rám így, amikor aztán beugrott. Rajtam maradt Yamal pulcsija. Basszus!

– Ez nem Lamine pulcsija? – kérdezte, miközben összeráncolta a homlokát.

– Nem! – vágtam rá. – Daphne adta kölcsön. – és már megint hazudtam. Erről is írhatnék egy könyvet.

– Hát jó. – vonta meg a vállait. – Jó éjszakát.

Gyorsan felfutottam a szobámba, majd egyből levettem Yamal illatos pulcsiját, és az ágyamra hajítottam.

Diaz:
A pulcsid kis híján lebuktatott minket...

Yamal:
Képzelem, mit hazudtál. 😂

Diaz:
Képzelődj csak, nem érdekel.

Tetszik, hogy Yamallal teljesen más, mint Nate-tel volt. Hiszen Nate és köztem amolyan ,,nyálas kapcsolatunk" volt, ahogy azt Daphne mondta. Sokkal jobb ez, amiben úgy érzem, hogy nem kell tökéletesnek lennem, és hát előny az, hogy még mindig beszólogathatok Yamalnak. És engem sem zavar, hogy húzza az agyamat. Sőt... még szeretem is.