Meet me halfway (George Russell FF)

Második

Aznap este sokáig forgolódok, és egyszerűen nem tudok elaludni. A gondolataim égetik a fejemet, ami pár óra után görcsös fájdalommal jezli, hogy elég lesz. Minden lehetőséget mérlegeltem, tudtam, hogy nem játszhatok Leila állásával, és valamikor ki kell szakadnom a jól megszokott környezetemből. Szívem mélyén tudom, hogy már csak az élmény miatt is megérné, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az egész olyan körülmények között zajlana, ami nekem komfortos. Minden percünk be lenne táblázva, és olyan rég óta saját magam osztom be az időmet, hogy nem viselem jól, ha mások gazdálkodnak vele.

Komótos tempóban vánszorgok ki a konyhámba, hogy csináljak valami reggelit, mielőtt felöntöm magam egy liter kávéval. Épp, hogy leülök az asztalhoz, amikor valaki eszeveszettül nyomni kezdi a csengőmet. Biztos voltam benne, hogy Ilonka néni az a szomszédból, mert neki szokása zaklatni ha nagyon unatkozik. Óvatosan kukucskálok ki az ajtón levő kis résen. Leila arca szinte rá van tapadva, így farkasszemet nézünk. Arcomra széles mosoly terül, ahogy ajtót nyitok neki és megöleljük egymást. A gyomrom viszont görcsbe rándul, mert nem számítottam arra, hogy egyenesen ide jön, miután leszállt a repülőről. Sarokba szorítva érzem magam, mert tudom, hogy nincs más választásom ezek után, mint elutazni vele. Nem tudom azt hazudni, hogy beteg vagyok, mivel látja, hogy kutya bajom. A szorongásomra már rég nem hivatkozhatok neki, mert a napnál is világosabb számára, hogy saját magamat is túlféltem. 

-Na, ne vágj ilyen fancsali képet! Nem temetésre megyünk! – élcelődik, miközben berángatja hatalmas bőröndjét az ajtón egyenesen az előszobámba. – Egyébként Lando meg volt sértődve, hogy nem válaszoltál neki tegnap. Azt üzeni örihari. – Könnyű mozdulatokkal ledobja magát a kanapémra és csicseregve folytatja mondandóját. – Bepakoltál már?

Az arcom elfehéredik, érzem, hogy a vér a fülembe dübögni kezd és a csomó egyre csak nő a torkomban. Ha csak ránézek egy bőröndre rosszul leszek. Mindig eszembe jut, hogy szinte a fél életemet átutaztam, mert sosem voltam képes olyan pasit összeszedni, aki a közelben lakik, viszont összeköltözni se akartam senkivel, így utaztam. Persze teljesen feleslegesen, mert mindig le lettem cserélve valaki egyszerűbbre, aki közelebb lakik, vagy aki nem akar ennyit beszélgetni. 

-Én....Én ne... - habogok össze vissza, hirtelen semmilyen kifogás nem jut eszembe. Ezen nem gondolkoztam este. – Én nem tudok menni. – nyögöm ki végre, de alig hallom a  saját hangomat.

-Persze, persze, nem tudsz jönni, mert lássuk csak.. – Leila az állára teszi ujjait, tettetve, hogy gondolkodik. – Meghalt az aranyhalad, a szomszéd néni kutyáját kell etetned vagy a virágait locsolni, esetleg elő bukkant a rég nem látott testvéred akit megöltél és most el kell ásnod valahova...

Az utóbbival túl messze ment, észrevette rajtam, ahogy merev tekintettel bámulom.

-Bocs, túlzásba estem. – szabadkozott miközben felállt a kanapéról és mellém lépett. Kezeit a vállamra tette – Nézd Kami, tudom, hogy Dávid óta próbálod összeszedni magad, de annak már 3 éve lassan... Tök sokat fejlődtél, rengeteget dolgoztál magadon, de túlságosan bezárkóztál. Ki kell mozdulnod, nem élhetsz örökre  egyedül ebben a lakásban.

-Pedig ezt terveztem, bár azért egy macskát biztos beszereznék. – Könnyeimmel küszködve próbáltam elpoénkodni a helyzetet, így még a számat is lebiggyesztem.

-Dávid egy senki, megrögzött hazudozó. Tudom, hogy azért nem mozdulsz ki, nehogy összefuss vele. Jézus, még a hülye is észreveszi milyen kis városban laktok, az utcán megbámultak a böröndöm miatt. – hátravetett fejjel nevet fel, mire halványan én is elmosolyodok. Minden szava igaz. Ezelőtt sokat jártunk bulizni, mert imádtam a nyüzsgést, az embereket, aztán minden megváltozott, több okból is.