Meet me halfway (George Russell FF)

Negyedik

-Remélem megint éhesek vagytok! – kiabál Lando a gép egyik végéből, miközben mi már kifelé tartunk, ő még a cuccait igazgatja. – Carlos már vár bennünket ebédre. – Hirtelen Leila felé kapom a fejem, aki nem érti az aggodalmas tekintekem.

-Carlos Sainz, tudod... - Vonja meg vállát barátnőm, és elindul a lépcsőn. Hogyne, tudom, persze. Egészen biztonságban éreztem magam a repülön, most meg ez... Új emberek, új társaság, ismét a jobbik énem kell valaki előtt mutatnom. Vagy valakik előtt. Mi van ha nem kedvelnek? Onnan nem tudok csak úgy lelépni. 

-Biztos, hogy nekünk is oda kell mennünk? – Puhatolózok, miközben bizonytalanul követem őt a lépcsőn.

-Ez nem kérdés! – a brit fiú hangját hallom a hátam mögül, észre sem vettem, hogy közben beért minket. – Carlos ragaszkodott az ebédhez. Utána átviszlek titeket a szállodába. Csütörtökön én is csatlakozom majd, addig viszont nála leszek. Párszor el kell vernem golfban...

A repülő mellett egy újabb fekete furgon vár minket. Mindannyian beszállunk és szűk egy órán keresztül hallgatjuk, hogy Lando hogyan és mikor győzte le Carlost vagy a többieket videójátékban, golban, padelben...

-Na és Kam, te sportolsz valamit? Azt tudom, hogy Leilának a jóga sportnak számít... Pedig hogy lehet sportnak nevezni azt, ha valaki ide meg oda nyújtózkodik? – Leilával összeér a tekintetünk, a szemét forgatja.

-A sakk is sport. – szúrom oda komoly tekintettel.

-Ugyan, én máshogy edzem az ujjaimat! – beletúr enyhén kócos hajába, majd felvonja a szemöldökét.

-Micsoda úriember! – barátnőm lesujtó tekintettel fordítja fejét Lando felé, aki vékony hangon felnevet és nyakához nyúl.

Közben a kocsi motorja leáll, a brit úriember pedig felpattan a helyéről, és kinyitja a furgon ajtaját.

-Nem mondhatjátok, hogy nem járok a nők kedvében! – komisz mosolyával alighanem mindkettőnket elvarázsol, de csak a fejünket rázzuk, ő pedig kezével mutatja, hogy ideje kiszállni.

A látvány ami fogad, örökre  belém égett.  Egy óriási fehér villa, pálmafákkal, szögletes dizájnnal, hatalmas ablakokkal. Azok már szerintem nem is ablakok, inkább üveg fal féleség. Biztos, hogy van legalább két medencéje, ami nagyobb, mint az otthoni gyógyfürdő. Kinyílik a hatalmas kapu, ami mögül Carlos sétál ki egy lenge ingben és rövidnadrágban, mintha most libbenne be a milánói divathét kifutóján. Esküszöm, lelki szemeim előtt még lassítva is láttam, ahogy közeledik.

-Hola, chicas! Lando! Jon! – egyik kezét napellenzőként tartja a szeme fölött, másikkal nekünk integet. Kedves az akcentusa. Szája széles mosolyra húzódik, ahogy megöleli barátját, csokibarna szemei pedig végigvezeti rajtunk, amíg el nem húzódnak egymástól. 

-Carlito, ők A hölgyek. Leilát már ismered, ő pedig Kamilla, szigorúan K-val, nem C-vel. – Carlos mosolya tovább szélesedik. Jon, H nélkül pedig szinte fulladozik a nevetéstől.  Gyors szúró pillantást vetek Landora, aki csak megadóan feltartja kezeit és boci szemekkel néz rám. 

Miután bemutatkoztunk beinvitált minket, ahol az óriási étkező közepén már egy tökéletesen megterített asztal vár. Nem tagadom, a fogadtatás kedves, és a szorongás is elkerül,  amíg le nem ülünk az asztalhoz. Egy gyönyörű barna lány bukkan elő a konyha irányából, hatalmas tálcával a kezében, amin koktélokkal egyensúlyoz. 

-Becca! – barátnőm felugrott a helyéről, hogy köszöntse őt.

-Rebecca Donaldson. – vékony, kecses karjával felém nyújt egy italt.