NEM BESZÉLÜNK RÓLA

A hiánya

Amikor hazaérek suli után a téli kabát hiányában súlytalannak érzem magam. Megigazítom magamon a ruhámat, mintha egy vállfa lennék a kirakatban. Jól kell, fessek. Kikészítem magam Lizának, aki mindig sokat kérdez. Érdeklődik. Milyen volt a mai napod? Beszélgettél azzal a  fiúval? Vettétek már Babitsot? Ő a kedvenc költőm. Vagyis ilyeneket kérdezgetett régebben.
– Milyen napod volt ma?
Mintha egy szűk folyosón kellene átszuszakolnom magam, alig kapok levegőt. – Egész jó.
És ma nem futjuk újra ugyanazokat a köröket.
Vacsoránál két tányért veszek elő, négy kenyeret vajazok meg. Felvágott, paprika, sajt. Ezt a sorrendet szereti. A nappaliban néz tv-t, amikor a kezébe nyomom a tányért. Idegenkedve néz farkasszemet a két szendviccsel, csak akkor lágyul meg az arca, amikor konstatálja, hogy én kentem neki azt a két vajaskenyeret.
Mintha szégyellne enni, úgy tördeli le a kenyér héját. Mellette ülök a kanapén és a netflixen landolt újdonságot nézzük. Szeretem látni, hogy eszik, mintha fogyott volna. Mondjuk nem lepne meg.

A hétvégén berakok egy mosást, az azt követő két órában pedig úgy teszek, mintha nem a mosáshoz igazítanám a napom további részét. Amikor lejár a mosás, kiteregetek és azt kalkulálom, mikorra szárad meg, hogy majd el is pakoljam. Liza a kanapén szenderült el, a háttérben halkan búg a tv.
Másnap észreveszem, hogy a kedvenc gyapjúpulóvere lóg rajta, a karórája lötyög a csuklóján, pedig nem tudja beljebb venni. Megkérdezhetném, hogy van, de nem megy. Azóta nem. Hiába tudom, hogy engem védett. Hallgatag, most ő sem próbálkozik a kelleténél nagyobb lendülettel. Csak a kötelező színeket visszük színpadra.
Étkezés. Suli. Mikor viszik el a szemetet.
– Nem vagy éhes?
– Majd később.
Üres a ház. Mi nem töltjük ki.
Ugyanis Merséék nagyszülőknél. Én szinte sosem megyek át mamáékhoz önszántamból. Nem érzem ott a helyem, mintha csak megtűrnének. Közben tudom, hogy csak ürügyet csinálok arra, hogy ne kelljen megerőltetnem magam a társalgáshoz. Félek a kudarctól, hogy nem tetszek nekik, nem tetszenek majd a válaszaim. Még csak olyan mentségem sem lehet, hogy az unokájuk vagyok és megbocsátanak úgyis. Elbaszott vagyok. Hasonlóra juthat a pszichológusom minden alkalommal, amikor találkozunk. Csak szofisztikáltan.

Este lefekvésnél mindig azt képzelem, az ágyam matraca futóhomok és elnyel. Ez segít elaludni. Én süllyedek, nem kapálózok, lemondok. Ilyenkor engedem, hogy ellepjenek ilyen-olyan emlékek, amikről vissza-visszatérően beszélgetek a pszichilógusommal. Van egy pszichológusom. Mintha lenne egy fajtiszta yorkiem, mármint nem a maga degradáló módján, hanem, hogy ő hozzám tartozik, vagy én hozzá. Fene tudja.

Emlékszem a legelső beszélgetésünk egyikére, amikor Dr. Brain még próbálkozott. Keresztbe vetett láb, csontos térdkalács, ami kirajzolódik a szövetnadrág alatt. Egy perc alatt kilencszer kattintja el a tollat. Ezekre a részletekre színtisztán emlékszem.
– Vannak barátaid?
A bőrfotel ráncain futtatom az ujjam. Nem nézek a szemébe, csak a homok színű szőnyeget bámulom. – Kinek vannak? Önnek vannak?
– Itt most nem én vagyok a fontos.
– Hogyan akar rávenni arra, hogy magam számára is fontos legyek, ha Ön is ezt mondja magáról?
– Vannak barátaid?
Oldalra billen a fejem, kiismerem a fotel ráncát, annyiszor futtatom végig rajta az ujjam. – Nehezen tudok úgy megnyílni, ha egyoldalú a dolog.
– Azért vagyunk itt, hogy a te nehézségeidet tárjuk fel.
– Önnek nincsenek? Nehézségei.
Visszakattintja a tollat. Most nem számolom hányszor, de a bőrfotel ráncát kiismerem. – De, vannak. Én is ember vagyok.
Nem nézek fel, de talán mosolyog. Talán engedi, hogy beszélgessünk és ne azt érezzem, kihallgatáson veszek részt. – Szeret teázni?
Leengedi a jegyzetfüzetét, ereszt a szigorú “én páciens - ő orvos” feltételeken. – Módfelett.
– Én is.
Onnantól kezdve mindketten tudjuk, hogy miként tud rávenni a beszédre.

Jelenleg két hónapja része az életemnek a dilidoki és nem zárkózom el afelől, hogy akár hasznos is. Segít kibeszélni dolgokat. A takaróm csücskét nyomkodom a körmöm alá. December van, talán a tél és az elmaradt hideg miatt érzem magam furán. Ebben a hónapban a legtöbb ember befordul.
most is olyan emberekre gondolok, akiket már rég láttam, akikkel rég reggeliztem együtt. Vajon ma is ugyanazt reggelizik, mint általában szokták? Kenyér, tojás, vaj? Esetleg kápia paprika? A reggeli az egyik legfontosabb étkezés.

Már tizenegy is elmúlt, amikor Lizába botlok. Tudatosan kerestem a társaságát. Sokat rágtam magam miatta, úgyhogy rákérdek, hol dolgozik.
– Az Árkádban, a körút után.
Nem fogom megszólítani, csak ellenőrzöm, még tényleg úgy néz-e ki, ahogy emlékszem rá.

Szervusz, köszi, hogy itt vagy, támogatsz és olvasol.🥰