Meet me halfway (George Russell FF)

Hetedik

Leila tényleg a telefonon lóg, ahogy belépek a szobába. A fürdő felé veszem az irányt és magamra zárom az ajtót. Háttal az ajtónak dőlök és lassan a földre rogyok szégyenemben. Két kezemmel átkarolom felhúzott térdeimet és próbálok nagyokat lélegezni. Pont ettől féltem, hogy mi lesz, ha bolondot csinálok magamból és itt is összesúgnak majd a hátam mögött, mert egy rakás szerencsétlenség vagyok. Erre nem telik el két nap, és úgy viselkedek, mint egy idióta, mert egy hatalmas kék szempár elvette az eszemet.  A háttérben halk kopogást hallok, de nem reagálok rá, inkább előhúzom a telefonom a zsebemből, és írni kezdek.

"Tudunk beszélni?" – Timinek küldöm az üzenetet. Tudom, hogy most csak ő segíthet. Pár másodperc múlva válasz nélkül csörren a telefonom, már hív is. Megengedem a csapot, hogy Leila a lehető legkevesebbet halljon belőle és a hatalmas fürdőkádba mászok, ahol tökéletesen el tudok bújni a világ elől. Ha nagyon erősen képzelem, majdnem olyan biztonságos, mint a kis lakásom. Pont erre van most szükségem. Nem akarok titkolózni szőke barátnőm előtt, de pontosan tudom, hogy mit válaszolna... hogy bolond vagyok és menjek vissza. Képtelen lennék rá. A srác már biztos szánakozva nevetett egyet és azt hiszi őrült vagyok. 

-Mesélj, mi történt! – Timi lágy hangja rögtön megnyugtat a vonal másik végéről.

-Nem is tudom. Tiszta őrült vagyok! Csak úgy ott hagytam. Felálltam az asztaltól és szó nélkül felszaladtam a szobába. – hadarom.

-Kit hagytál ott? Kezdd az elejéről! – hangja még mindig nyugodt, teljesen kiegyensúlyozott. Elmesélem neki a délután történteket, egészen attól, hogy bohócot csinálva magamból leterítettem George-ot a folyosón, Leila leültette hozzánk vacsorázni... Majd miután elmondta kicsoda, benyögtem, hogy sokat fogunk találkozni és egyszerűen elviharzottam.

-Szerintem ebben nincs semmi rossz, nem kell magad szégyellned emiatt. Nem tehetsz arról, hogy elestél, és ő pont ott volt. Nem hiszem, hogy különösebb figyelmet szentelne ennek. Ha meg igen, ő is csak ember... Biztosan milliószor került már ciki helyzetbe. – iszom barátnőm nyugodt szavait és azt kívánom bárcsak itt lenne most ő is, hogy néha egy-két józan gondolatot erőltessen belém.

-Teljesen más, ha ő kerül ciki helyzetbe. Biztosan mindenki imádja akkor is. – jelentem ki tárgyilagosan.

-Miért lenne más? Ő is ugyan olyan ember, mint te.

-De én voltam az, aki fellökte, én bámultam szótlanul kávéban ázva. Mint egy idióta... És ezek után még kávézni akart velem?! Ugyan már! – csattanok fel – Biztos csak megsajnált. Úgy nézhettem ki, mint egy út szélére kidobott magányos kölyök kutya.

-Kamilla, ne legyél ilyen gonosz magaddal! Mi van akkor, ha azért hívott kávézni, hogy jobban érezd magad?

-Akkor is sajnálat! -erősködöm tovább.

-Mi van akkor, ha még kávésan  és szerencsétlenül is tetszettél neki?

-Jesszus Timi, ezt te sem gondolod komolyan! – hátamat a kád szélének vetem és a plafont kezdem bámulni.

-Tudom, hogy nincsenek jó tapasztalataid, de gondolj csak bele! Említetted, hogy kérdezte megosztanád-e vele a gondolataid ha elmondja kicsoda ő, nem?

-Így volt.. -lejjebb csúszok a kádban.

-Lehet, hogy csak normálisnak akarja érezni magát. Kíváncsi rád. Igazi beszélgetésre vágyik, nem gondolod?  - barátnőm szavai hidegzuhanyként érnek. George azért tűnt gondterheltnek, mert azt hitte máshogy fogok viselkedni amint megtudom ki ő. Erre én fogtam magam, és ott hagytam az asztalnál. Egy igazi parasztnak éreztem magam.

-Most mennem kell! Köszönöm, hogy meghallgattál! – meg sem várom, hogy Timi viszont elköszönjön, kinyomom a telefont. Kirontok a fürdőszobából és teljes erőmből szaladok a liftig. Türelmetlenül nyomkodom a hívó gombot, közben rossz szokásomból az ujjaimat tördelem. Látom a folyosó végén ahogy Leila értetlenül bámul rám a félig nyitott ajtóból, de nem kérdez, mert épp belépek a liftbe. Leérve az étterem felé szaladok, ahol hosszasan pásztázom az asztalokat, de már nincs ott. Mit is gondoltam? Nyilván nincs ott.

Nem egy romantikus filmben vagyunk, hogy  visszarohanok és bocsánatot kérek, hogy jaj bunkó voltam, bocs, hogy itt hagytalak? Vagy bocsi, nem akartam veled máshogy viselkedni, nem para, hogy híres vagy?! Borzasztó vagy Kamilla... Egész úton korholom magam a szobánkig. Nem tudom milyen felindulásból akartam George után menni, csak annyit tudok, hogy bocsánatot akartam kérni. De mire visszaértem, ez elmúlt. Valószínű úgy sem tudnék a szemébe nézni, vagy össze-vissza beszélnék. Végül mégiscsak bolond vagyok, és visszamentem... meg sem kellett hallgatnom Leila tanácsát.

-Elmondanád, hogy mi bajod van? – szőke barátnőm az ajtóban állva vár, mire a szobánkhoz érek. – George keresett téged az előbb, de mondtam neki, hogy egyszerűen kiszaladtál a szobából.

-Nem szeretnék vele találkozni. – mondtam, és ismét a fürőszoba felé tart az utam. – Nyugi, most nem fogok bezárkózni, csak lefürdök! – folytatom feltartott kezekkel, mielőtt megszólalhatott volna. A szavaim idegesítően csengnek a saját fülemben, mert úgy érzem magam, mint egy megkergült gyerek, aki valami farönk alatt nőtt fel, és semmi tapasztalata nincs az emberi kapcsolatok terén. 

Az este további része csendesen telik, mivel nem vagyok hajlandó megszólalni,  Leila nem tesz fel felesleges kérdéseket, amiért nagyon hálás vagyok. Tudja, hogy majd ha kész vagyok, beszélek. Mindketten a laptopunk társaságában ültünk az ágyban és dolgoztunk, amíg el nem nyomott az álom.

A szerdai napunk nyugalmasnak ígérkezett, ez volt az utolsó a nagy felhajtás előtt. Egész nap dolgozni terveztem, mert tudtam, hogy utána csak esténként jut pár órám rá és nem akartam cserben hagyni a főnökömet. Az egész délelőttöt ágyban töltjük, csak úgy, mint előző este, mindketten dolgozunk. Megbeszéljük, hogy együtt ebédelünk Leilával, utána ő Louis-szal találkozik, én pedig folytatom a munkát.

Ebédhez készülődve felváltva díszelgünk a fürdőszobai tükör előtt. Még mindig az önsanyargató gondolataim tengerében úszkálok, ahogy fésülöm a hajam. Mi lenne, ha bezárkóznék ebbe a csoda szép szobába, amíg vasárnap nem lesz? Nem hiszem, hogy Leilán kívül bárki is észrevenné, de legalább nyugodt lennék, hogy nem eshet sor egy ciki találkozásra sem a magas pilótával. Hangos kopogás szakítja meg a menekülő tervem tökéletesítését,  Leila csak egy apró pillantást vet felém szempillaspirállal a kezében, majd  fejével az ajtó irányába bök, hogy én intézzem a dolgot. A tenyerem izzadni kezd abban a fél percben, amíg az ajtóhoz érek. Sosem veszem fel a telefont, ha idegen szám ír. Sosem nyitom ki az ajtót, ha nem tudom ki jön, még csak a kaputelefonba se szólok bele... Most mégis nekem kell ajtót nyitni, amikor nem is várunk senkit? Otthon eszembe se jutna ajtót nyitni, szimplán csendben megvárnám, amíg feladja a próbálkozást az a valaki az ajtó előtt. 

Sziasztok! :)

Bocsi, hogy ez a rész most ilyen rövidke lett, de egy kicsit George szemszögéből is megnézhetjük a történteket, szóval sietek a folytatással!

Ha tetszik a történet nyugodtan kommenteljetek, építő kritika is jöhet!

Ölelés,

Reni