Meet me halfway (George Russell FF)

Kilencedik

A cipőmet bámulom amíg besétálok George szobájába, majd gyorsan megfordulok és szóra nyitom a számat. Éppen egyszerre fordul ő is felém, így túl közel kerülünk egymáshoz. Egy másodpercig nyitva marad a szám, mert nem tudok megszólalni, mintha beszélni is elfelejtettem volna. Hatalmas szempillái alól néz le rám, az eddig hátamon pihenő keze most a vállamon állapodott meg, és kínzó lassúsággal ejti le, végig simítva a karomat, amitől hatalmasat kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. 

-Sajnálom, hogy tegnap csak úgy ott hagytalak. -fakad ki belőlem végül.

-Talán megbocsátok. -összehúzza égkék szemeit és féloldalasan elmosolyodik. Melegség árad szét a testemben ahogy a szemei felcsillannak. – Mondtam valami rosszat, amivel megbántottalak?

A szívem szakad meg, ahogy hallom, hogy magát hibáztatja. Tudnia kell, hogy ő nem tett semmi rosszat. Én vagyok a probléma, mindig én vagyok a probléma.

-Nem, nem erről van szó. – lesütöm tekintetem, és a hófehér cipőfűzőjét kezdem elemezni. Szép masni, a cipő is makulátlan, pont úgy, mint ő...

-Akkor miről van szó? – lassan, tagolva mondja a szakavat miközben egyik kezével gyengéden az állam alá nyúl és felemeli a fejemet. Összekapcsolódik a tekintetünk és azt érzem,  hogy nincs szégyellni valóm. Ha kinevet majd jól itt hagyom megint. és még mindig bármikor vehetek egy repjegyet, hogy hazamenjek, hogy aztán el is felejtse a létezésemet.

-Egyszerűen csak megijedtem. Nem veled van a baj, hidd el nem érdekel mivel keresed a pénzedet meg mi a neved. Tudom, hogy ugyan olyan ember vagy, mint bárki más. Akár Lando. Csak a körülmények...

-Honnan ismered Norrist? -vonásai megkeményednek, aztán megszakítja a szemkontaktust és a megterített asztalhoz sétál.

-Látom sikerült a lényeget megfogni. – puffogok az orrom alatt miközben követem őt.

-Szóval? -hangja türelmetlen, ujjaival az asztalon dobol ahogy rátámaszkodik.

-A barátnőm marketinges a McLarennél. Pár futamra magával hozott, hogy segítsek neki.. Így ismertem meg Landot is. – úgy érzem magam, mint egy vallatáson. Nem tudok semmit leolvasni az arcáról, csak tovább vizslat az óriási szemeivel, amitől teljesen meztelennek érzem magam. Mint egy bolond, gyorsan végig nézek magamon megbizonyosodva, hogy nagyon is fel vagyok öltözve. 

-Ennyire ijesztő lennék?

-Mi ez, valami vallatás? -csattanok fel ahogy leülök és a villát a kezembe veszem. Nem mondom, van a kisugárzásában valami erős, bámulatba ejtő, és hátborzongató, de semmiképp sem ijesztő. Az ijesztő inkább az, ahogy rám néz. 

-Ne haragudj, nem szeretném, hogy annak érezd. Csak kíváncsi vagyok.

Úgy kezdek csicseregni, mint egy kanári. Mintha kötelezőnek érezném, hogy minden egyes gondolatom megosszam vele, mert pontosan tudom milyen érzés, amikor mindenért magát hibáztatja az ember. 

-Kicsit sem vagy ijesztő. Inkább csak felmerül bennem, hogy miért akarna egy magad fajta kávézni vagy együtt ebédelni velem? Egyértelműen sajnálatból.

-Magam fajta? – látom, hogy feldühítettem. Szemei összeszűkülnek és egyik kezét ökölbe szorítja. Hátra csúszik a székével együtt, de nem áll fel, csak a földet bámulja. – Az előbb még nem érdekelt, hogy ki vagyok én, vagy mi a munkám. – Nem merek ránézni. Úgy érzem magam a testemben, mintha összementem volna. Legszívesebben hazáig szaladnék, hogy be tudjak zárkózni, és ne kelljen emberekkel találkoznom. 

-Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – Idegesen a számba harapok. – Úgy értem, hogy bárkivel kávézhatnál, miért pont velem tennéd?! Láttad, hogy zavarban vagyok és csak próbáltad enyhíteni a helyzetet. Ezért hálás vagyok!