Meet me halfway (George Russell FF)

Tizedik

Leilával egyszerre indulunk el a szállodából. Ahogy kilépünk az utcára, azonnal arcon csap a  valóság. Minimum kétszáz lány várakozik az épület előtt minden alkalommal sikongatva, amikor valaki kiteszi a lábát a hatalmas forgóajtón. Látom az arcukon a csalódottságot, amint megpillantanak szőke barátnőmmel, egyértelműen nem ránk számítottak. Leila a szokásos fekete furgonba száll, én pedig elindulok a szálloda mögé.

-Rendben leszel? – fordul vissza barátnőm a furgon ajtajából, mire csak bólintok. Ezek a lányok nem engem akarnak, nem fognak nekem ártani.

Csendben sétálok a a szálloda mögötti kis utca felé, amikor rezegni kezd a telefonom.

"Áll még a vacsora?" – ismeretlen számtól jött az üzenet, de azonnal tudom ki az.

"Honnan szerezted meg a számomat?" – írom vissza, majd egy képet is küldök, hogy az utcán sétálok.

"Mindjárt ott leszek, el ne szaladj!" – széles mosolyra húzom a számat az üzenetet olvasva. Kivételesen eszem ágában sincs elszaladni. Egyelőre. 

Amíg George-ra várok elkalandoznak a gondolataim. Mi tart neki ennyi ideig? Lehet csak meg akar leckéztetni amiért faképnél hagytam és el sem jön? Képes lenne felültetni? Percenként nézegetem a telefonom óráját, már nyolc múlt 16 perccel... Megnyitom az üzeneteimet és pötyögni kezdek.

"Ha meg akartál leckéztetni, sikerült." -kezdek bele, de a küldés gombra nem tudok rányomni. Kitörlöm az egészet. Ha így is lenne, semmi értelme még az orrá alá dörgölnöm, hogy sikerült a terve. Gyerekes húzás lenne tőlem, amiből már így is mutattam eleget azzal, hogy ott hagytam őt a vacsoránál.

-Ne haragudj, hogy késtem. -hallom meg hangját a távolból. Sötét farmert, fekete pólót és egy baseball sapkát visel, ami szinte teljesen az arcába van húzva. Hosszú lábaival felém siet, de valahogy még sem villanyozódok fel a ténytől, hogy itt van. 

Nyomasztó csend telepszik közénk. George az arcomat fürkészi, én pedig mosolyt próbálok erőltetni magamra.

-Minden rendben? – kérdezi ahogy végleg mellém ér.

-Persze! – bólintok és elindulunk. Továbbra is csendben vagyunk, nem tudom mit mondhatnék, annyira kellemetlenül érzem magam. Még a boltba járásra is nehezen veszem rá magam, pedig abban azt hiszem semmi veszélyes nincs. Most meg egy félig kihalt utcán sétálok egy félig idegen pilótával, akinek nagyon egyszerű dolga lenne, ha el akarna csábítani. 

-Tényleg ne haragudj! Több időbe telt átverekedni magam a tömegen, mint gondoltam. Nem szerettem volna ha követnek. -szinte egy szusszal mondja végig.

-Logikus. – vágom rá, majd felnézek. Szemei elkerekednek és látom, ahogy két szemöldöke összefut a homlokán. Érzem, hogy szinte olvas a gondolataimban.

-Te azt hitted, hogy felültetlek? – egy pillanatra megállunk az utcán, ahogy egymással szembe fordulunk.

-Megfordult a fejemben ... - vallom be lesütött szemekkel. Óvatosan az állam alá nyúl, hogy megemelje a fejemet. Ahogy találkozik a tekintetünk elmosolyodik, nekem pedig megremeg a gyomrom. Belenézek hatalmas kék szemeibe és egy pillanat alatt elszáll minden kételyem. Aztán gyorsan vissza is jönnek, mert hát dőltem én már be barna meg zöld szemeknek is, a kék sem lehet kivétel.

-Eszembe se jutott! – mondja és hosszú hajamból egy tincset a fülem mögé simit. -Én nem te vagyok! – pimaszul emeli szemöldökét, mire játékosan egyet a mellkasába bokszolok.

-Nem direkt volt! -sziszegem.

-Tudom, tudom! Rettentő ijesztő pasas vagyok... - vigyorog és tovább indul az utcán.